A határnyitástól a határzárásig - Kovács László írása

Huszonhat évvel ezelőtt a világsajtót a magyarországi határnyitás uralta. A fő hírek arról szóltak, hogy 1989. szeptember 10-én éjfélkor a magyar kormány megnyitotta az Ausztriával közös határt a már hónapok óta hazánkban tartózkodó több mint 60 ezer keletnémet menekült előtt. Méltatták, hogy az akkor még a szovjet blokkhoz tartozó Magyarország Németh Miklós vezette kormánya nem kényszerítette vissza hazájukba a hozzánk turistaként érkezett, de az NDK diktatórikus rendszerébe visszatérni nem hajlandó keletnémet állampolgárokat, hanem lehetővé tette, hogy Ausztrián keresztül az NSZK-ba távozzanak.

A Horn Gyula által vezetett külügyminisztérium, amelynek államtitkára és a művelet koordinátora voltam, hónapokon át dolgozott a döntés előkészítésén. Javaslatunkat arra építettük, hogy a külpolitikában a nyolcvanas évek elejétől fokozatosan végrehajtott nyugati nyitáshoz csak a határ megnyitása illeszkedne. Egyébként már hónapokkal az NDK turistáinak érkezése előtt megkezdődött és június végére be is fejeződött a „vasfüggöny” lebontása. Azzal is érveltünk, hogy hazánk 1989 tavaszán csatlakozott a genfi menekültügyi egyezményhez, ami kizárta, hogy más országok elnyomás vagy üldöztetés miatt menekülni kényszerült állampolgárait visszaküldjük hazájukba. Fontos lépés volt, hogy felfüggesztettük az NDK-val évtizedekkel korábban kötött megállapodás titkos záradékának alkalmazását, amely előírta egymás állampolgárainak hazatoloncolását.

A nemzetközi jogi lépésekkel párhuzamosan gondosan mérlegeltük az NDK, a Szovjetunió és a Varsói Szerződés többi tagállama részéről várható reagálásokat. Bátorítóan hatott, hogy szovjet részről hangsúlyozták: ez a két Németország és Magyarország ügye. Folyamatosan együttműködtünk a Horváth István belügyminiszter által irányított határőrséggel. Egyeztettünk az NSZK és Ausztria vezetőivel, hogy biztosítsák a határt átlépő tízezrek elszállítását.

A döntést Horn Gyula jelentette be szeptember 10-én este a televízió A Hét című műsorában. Éjfélkor pedig megindultak az ujjongó keletnémet menekültek. A gondosan előkészített és egyeztetett művelet zökkenőmentesen zajlott le. A szovjet vezetés tudomásul vette a magyar lépést; az NDK vezetői persze a szocializmus ügyének elárulásával vádoltak bennünket, de semmilyen szankció nem érte hazánkat. Mivel a határt továbbra is nyitva hagytuk, folyamatosan érkeztek és távoztak az NDK állampolgárai. Ezért két hónap múlva leomlott az értelmetlenné vált berlini fal. Megnyílt az út a két Németország újraegyesítése és az európai egység megteremtése felé.

A határnyitás kedvező fogadtatását sok éven át tapasztalhattuk hazánk nemzetközi megítélésében, a kétoldalú kapcsolatokban és abban is, hogy a rendszerváltás után az elsők között csatlakozhattunk az Európa Tanácshoz, a NATO-hoz és az Európai Unióhoz. Magyarország menekültpolitikája napjainkban is nagy helyet foglal el a nemzetközi sajtóban. Erre azonban nem lehetünk büszkék. Hazánk nemzetközi megítélése 2010 óta egyébként is sokat romlott, de ebben az évben a menekültügy hibás kezelése miatt tovább zuhant.

Orbán Viktor a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni terroristatámadás után tett nyilatkozatában kijelentette, hogy a gazdasági bevándorlás rossz dolog, és nem akarunk együtt élni a miénktől különböző kulturális hátterű kisebbségekkel. Azóta is rendszeresen összemossa a háború, a terrorakciók, az elnyomó diktatúrák elől menekülőket a csupán jobb életkörülményekért Európába igyekvő bevándorlókkal, sőt a terroristákkal is. Ugyanezt a hamis szemléletet tükrözték a nemzeti konzultáció kérdőíveinek célzatos kérdései, valamint az óriásplakát-kampány feliratai. A feliratok magyar nyelve arról árulkodott, hogy ezek nem a menekültekhez, hanem a magyar választókhoz szólnak. Gyűlölet- és félelemkeltő üzenetük az, hogy az ideérkezők veszélyeztetik törvényes rendünket, kultúránkat, de még a magyarok munkahelyét, sőt életét is. Ezektől védi meg a magyarságot a szögesdrót kerítéssel Orbán Viktor és kormánya.

Súlyos hiba volt, hogy amikor az Európai Bizottság felvetette az uniós szintű, közös megoldás szükségességét, aminek egyik eleme lenne a menekültek igazságos elosztása, akkor a magyar kormányfő ezt elutasította. Kizárólag az önálló tagállami megoldások mellett foglalt állást, amit az uniós intézmények és a tagállamok nagy többségének vezetői joggal minősítettek nemzeti önzésnek. Orbán volt az egyetlen, aki az önkéntes kvótákat is elvetette, és egyetlen menekült befogadását sem vállalta. Tény, hogy a kormány sokkal többet költött a gyűlöletkampányra és a szögesdrót kerítésre, mint a menekültek megfelelő fogadásához szükséges feltételek biztosítására.

Huszonhat évvel ezelőtt a magyar kormány kitűnőre vizsgázott bátorságból, politikai bölcsességből és emberségből. Példák sora bizonyítja, hogy ez a magatartás, amit Orbán Viktor lekezelően „konfliktuskerülő lecsatlakozásnak” szokott nevezni, eredményesen szolgálja nemzeti érdekeinket. Az is bebizonyosodott, hogy szövetségeseinkkel szembefordulva nemzeti érdekeinket nem, legfeljebb Orbán és köre rövid távú hatalmi érdekeit lehet szolgálni. Ezt jelzik az elmarasztaló nemzetközi reagálások és hazánk megítélésének drámai romlása. Ráadásul évtizedekig erre fog emlékezni a világ.

Kovács László
korábbi külügyminiszter