mszp.hu | Belföld | születésnap
2014. október 07. 12:12

A Magyar Szocialista Párt 25. születésnapja - Géczi József írása

Grósz Károly, az MSZMP Központi Bizottságának utolsó főtitkára beszámolója végén, jellegzetes ajakbiggyesztésével lesétált a Novotel Szálló nagyszínpadáról. Megkezdődött a Reformszövetség és a Népi Demokratikus Platform záró egyezkedése, főszerepben a reformpolitikusokkal: Nyers Rezsővel, Pozsgay Imrével, Németh Miklóssal és Horn Gyulával.

Azon a színpadon 1989. október 7-én este bejelentették a Magyar Szocialista Párt megalakulását. Az „Állampárt története véget ért…” - mondta ki az alapító nyilatkozat. Kezdetét vette az MSZP első kongresszusa. A közvélemény lélegzetvisszafojtva – és immáron szabadon élcelődve – figyelte a helyszíni tudósításokat. Jöttek a hazai és nemzetközi tudósítások az összeesküvésekről, az ellenpuccsokról. Drámai jelenetek zajlottak az ülésteremben és a folyosókon. Sokan sírógörcsöt kaptak (csinos hölgyek lévén ezzel rögtön címlapra is kerültek). Az egyik küldöttet az izgalom a sírba is vitte. Egy ismert, és nem sokkal korábban még igen népszerű alvezér azzal segítette elő a kibontakozást, hogy három napig nem józanodott ki… „A kormány a helyén van” – jelentette ki Németh Miklós miniszterelnök egy szegedi küldött kérdésére válaszolva. „És csapataink harcban állnak” – zúgta erre a küldöttek serege, felidézve 1956 és Nagy Imre szellemét.

Elnökséget csak 9-ére virradóra választottak, a szimbólumokról pedig kissé késlekedve döntöttek. Az akkor még nagyreményű szociáldemokraták már lefoglalták a rózsát, és bár felmerült a vörös tulipán is, végül a piros szegfű futott be. Javasolták a kormánynak és az országgyűlésnek, hogy a parlament tetejéről még október 23. előtt távolítsák el a vörös csillagot. Végül aztán csak a fényt kapcsolták ki, mert a „csillaghullás” technikai megoldása a vártnál bonyolultabbnak bizonyult.

Ennél fontosabb mozzanat volt, hogy a magyar reformszocialisták felszámolták az állampártot, a korábbi rendszer főhatalmát, hogy elhárították a visszarendeződés, a visszafordulás, és az egy helyben totyogás veszélyét. Ezzel véget ért a régi államgépezet, a tanácsi világ és a hajtószíjak története is. A munkásőrségnek is már csak néhány hete maradt.

A szocialisták a reformkörösök tavaszi programjával azonosulva erkölcsi kötelezettségüknek érezték, hogy egy új, a magyar hagyományokat és az európai értékeket felvállaló, demokratikus, baloldali párt zászlaja alatt induljanak neki a szabad – de nem lengyel módra limitált – választásoknak. Ezzel minden korábbi halogató forgatókönyvet a levéltárba küldtek. 

Három héttel korábban, 1989. szeptember 18-án a Nemzeti Kerekasztalnál a reformpolitikusok az alkotmányos rendszerváltásról szóló megállapodást az akkor még regnáló MSZMP nevében írták alá. Hátra volt a parlamenti elfogadás, a szabad választások előfeltételeit megteremtő sarkalatos törvények megalkotása. A békés, rendezett, demokratikus átmenet érdekében létrejövő új párt felvállalta a jogutódságot. A radikális reformszocialistákat, akik ebbe a kompromisszumba igen rossz szájízzel mentek bele, errefelé terelték az akkori ellenzék azóta „elfelejtett” könyörgő üzenetei is.

A reformpolitikusok, a kormány és a reformországgyűléssé nemesedett régi parlament képviselői felvállalták az átmeneti kormányzás és törvényalkotás hálátlan szerepét, a demokratikus, békés átmenet levezénylését. Éppen csak megszületett pártjukat az egyre erősödő ellenszélben szervező szocialisták a haza és haladás jelszavával politikai támaszt nyújtottak a program megvalósításához. Egy önmagát szocializmusnak hazudó rendszer összeomlásának hónapjaiban nem volt könnyű érvelni a demokratikus baloldal értékei mellett. A fokozódó politikai versengés lila ködében liberális barátaink tudományos nekrológokban búcsúztatták a baloldalt.

A társadalommal szemben máig ható adósságok halmozódtak fel. A súlyosbodó gazdasági válság elsöpörte, vagy legalábbis zárójelbe tette a szociális programok jelentős részét. Az emberek, a családok, a közösségek védelem nélkül érkeztek a rendszerváltás kíméletlen, vad kapitalista világába.

Túl jól sikerült az állampárti tagság „jobbágyfelszabadítása” is. „Kilépett belőlem a párt” – mondogatják közülük sokan a mai napig. A társadalom különböző csoportjaival való szövetségeket a ’90-es években újra kellett kötni.

A politikai viszonyok gyorsan változtak. Havonta, hetente, egyik napról a másikra új történelmi helyzet alakult ki. Éppen a kongresszus napjaiban következett be az NDK-ban Honecker politikai bukása, a Lipcséből és Drezdából induló tömegtüntetések országossá szélesedtek. A keletnémet kommunisták be akarták vetni a katonaságot. „Honecker elvtárs azt tesz, amit akar, a szovjet katonák azonban a laktanyákban maradnak” – mondta a legenda szerint Gorbacsov. November 9-re ledőlt a berlini fal.

A következő hetekben Csehszlovákiában és Bulgáriában is deklarálták a kommunizmus végét. Karácsony és újév között Romániában kivégezték Ceausescut, a nacionalista operett-sztálinizmus élharcosát. Mozgolódni kezdtek a balti államok is. Már két év sem volt hátra a Szovjetunió megszűnéséig, de ezt akkoriban senki nem gondolta. Többet adott a Jóisten, mint amennyit kértünk – így örvendezett az egyszeri soltvadkerti pünkösdista asszony a jó szőlőtermést látva. Hát, így jártunk ezzel mi, magyarok is.

A fent vázolt nemzetközi légkörben bekövetkező magyarországi földcsuszamlás a Magyar Demokrata Fórumot és a Szabad Demokraták Szövetségét tette a rendszerváltás politikai nyertesévé. Az adott szituációban győzelemként értékelhetjük azt, hogy az MSZP egyáltalán bekerült a Parlamentbe. A parlamenti küszöb alatt maradt az Agrárszövetség, a Magyar Szociáldemokrata Párt, a népi baloldal pártja, a Magyar Néppárt, és a konzervatív kommunisták pártja, a Magyar Szocialista Munkáspárt.

Az MSZP a súlyos helyzetből - morális tartalékaira is támaszkodva - Horn Gyula elnöksége alatt 1992-től előbb feltápászkodott, majd 1993 őszétől kormányközeli helyzetbe jutott. A két nagy rendszerváltó párt hanyatlása mellett ebben segítette saját belső energiája, sikeres szövetségpolitikája és érthető üzenetei is.

A demokratikus baloldal hosszú története során sokszor volt már „végső” válságban. Mindezidáig azonban minden mélypontot újraépítkezés, kilábalás követett. Az elmúlt hetekben, hónapokban saját balfácánkodásainkkal mi magunk is szállítottunk muníciót történelmi tetteink alábecsüléséhez. E napon, a születésnapunkon azonban elhatározzuk, visszavesszük a progresszív baloldal múltját, hogy újra megragadhassuk a jelent, és a jövőt.

Géczi József