nol.hu
2015. december 29. 10:42

Baloldali hazafiság

Szanyi Tibor EP-képviselőnknek a Népszabadságban megjelent írása.

Aztán ide ne jöjjön senki! És ha mégis jön? Akkor megküzdök vele! – durván ennyi az orbáni politika veleje, ami napjaink egyik legfontosabb európai problémáját illeti.

Kerítéseket mindenki építhet magának. Nincs olyan magyar vagy európai törvény, amely tiltaná ezt. Vannak kerítések sporteseményeken, építkezéseken, óvodákban, állatkertekben, sokfelé. A pengésdrót és az azon átvergődők brutális ütlegelése viszont már más minőség. Nos, „Euró-pának” nagyjából ennyi a gondja a trianoni határok egy részét fizikailag is megerősítő gyodával.

Van azonban ennek a problémakörnek néhány olyan szelete, amely túlmutat azon, amit a hazai politikai körök ma a migrációról gondolnak.

Először is vannak az egyoldalú lépések. Ebben sem Orbán a bajnok. Hanem Angela Merkel. Ő az, aki kész tények elé állította a teljes kontinenst azzal a nyilatkozatával, amely felért egy biankó meghívóval. Nem vitatva a német szuverenitás egyetlen porcikáját sem, azt azért könnyű belátni, hogy senkinek sincs joga bő egymillió embert behívni egy közös térbe. Bízzunk abban, hogy a német hatóságok által megadni kívánt menekültstátuszok csak németországi tartózkodást tesznek lehetővé az ún. nemzeti vízumok mintájára. Mégis, mindazon országok, amelyeken ez a szerencsétlen embertömeg keresztülvergődött, akaratukon kívül ki lettek téve megannyi tehertételnek.

Nem tudjuk még pontosan, hogy ezt a hatalmas vándorlást logisztikailag ki és miből szervezte, szervezi. Arról sok a képi információ, hogy a Törökország partjai közelében lévő görög Leszbosz szigetére milyen lélekvesztőkkel jutnak át az emberek, de arról már kevesebb a hír, hogy onnan miként kerülnek át a több száz kilométerre lévő kontinentális szárazföldre. Nyilván európai hajókkal, a görög hatóságok valamilyen kontrollja alatt. Ugyancsak a görögök eresztik aztán szélnek ezeket a népeket, amelyek onnantól kezdve a következő uniós állomásig (Horvátország, Magyarország, Szlovénia) igencsak fura módon érkeznek. Vonattal, kocsival, gyalog. Számomra nagy talány, hogy ezt ki és miből fizeti? Alighanem menekültek, embercsempészek, seftesek és kormányok közös, sötét ügylete ez! Az én egészséges hazafiságomba nem fér bele, hogy válasz nélkül maradjanak az ilyen kérdések! Egyelőre válaszra várok az illetékes magyar és euró¬pai hatóságoktól. Annyit viszont már most is tudunk, hogy az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárást indított a magyar kormánnyal szemben, amely a józan emberi ésszel, de konkrétan a nemzetközi egyezményekkel is ellentétes jogszabályokat fabrikált.

Nem hiszek abban, hogy milliós embertömegek spontán mozdulnának ekkorákat. Nyilván rengeteg indok sorolható, de a nagy durranáshoz kellő csillagállás is kell. A történelem eddigi menekültjei többnyire nem távolodtak el az első elfogadható ponthoz képest, csak akkor, hogy ha ezt valamilyen szervezett erő másként akarta. A Szíriából elmenekültek bő kilenctizede megtelepedett a szomszédos országok határain, még Isztambulig sem ment el. A belső török szigor nem is engedné meg nekik a jelentősebb mozgást, de akkor vajon miként kerekedhetett fel mégis hirtelen egymillió ember?

Nem hiszek abban sem, hogy Angela Merkel csupán az események sodrásában döntött volna egy olyan kérdésben, amelyben az „őslakos” német közvéleményen felül a már Németországban lévő korábbi, leginkább török bevándorlók esetleges ellenérzéseit is mérlegelnie kellett.

Nem hiszek abban se, hogy ne lett volna szintén megalapozott Jean-Claude Juncker kifakadása, hogy jó dolog ez a bevándorlás, csak sokkal fokozatosabbá és szervezetebbé kellene tenni! Abban viszont hinnünk sem kell, minthogy fekete-fehér tény, hogy az európai gazdaság motorja, azaz a Londontól a Benelux államokon át a Ruhr-vidéken keresztül le Genováig húzódó „banán” krónikus munkaerőhiánnyal küzd.

Alkalmas munkaerő még csak-csak lenne Európában, de semmilyen EU-n belüli mobilitási program nem volt képes kielégíteni az igényeket abban a szerkezetben, amely az optimálisnak gondolt kizsákmányolási képleteket létrehozná. Az alacsonyabb kvalitásokat igénylő emberi robotmunkákhoz nehéz olyan keletnémet, spanyol vagy akár lengyel, magyar jelentkezőt találni, aki fillérekért vállalná hazája elhagyását, s megtelepedne a „banánban”. Egy magyar fia¬tal persze bármikor lehet mondjuk Stuttgartban árufutár, sokkal többet is kereshet ezzel, mint keresne Budapesten, el is megy, csak hát ennél több és olcsóbb munkaerő is kell az üzemek nehezebb „szalagmunkáihoz”! Olyan munkások, akik beérik a tömegszállásokkal, s akik kellően kiszolgáltatottak ahhoz, hogy eszükbe se jusson panaszkodni.

Így aztán a nyugat-európaiak szemében nem jelentkezik az a félelem, hogy a bevándorlók elvennék a munkájukat. A született nyugat-európaiak természetesnek tartják, hogy még a legádázabb esetekben is úgy-ahogy, de megtartja őket a szociális háló. A családi és baráti segítségek is sokat számítanak, s meglehetősen ritka, hogy valaki hajlandó lenne jóval a tanult szakmája szintje alá menni. A bevándorlók és a bennszülöttek munkája két külön világ.

Nem egészen így van ez a tőkeszegény Kelet-Európában és más perifériákon! Bár errefelé sincs olyan veszély, hogy a (maradni sem akaró!) menekültek elvennék a hazaiak munkáját, ám nagyobb rá a matematikai esély, hiszen a munkahelyek kínálata itt jóval szűkebb és gyengébb minőségű, mint Nyugaton.

A bevándorlók behívása leginkább a nyugati munkabérek leszorítására alkalmas. Ha megnézzük, hogy a megtermelt jövedelem milyen arányban oszlik meg a tőkés és a melós között, akkor azt látjuk, hogy az európai centrumban ez jellemzően 40:60%, a perifériákon meg 60:40%. A perifériákon tehát sokkal nagyobb mértékben lehet kizsákmányolni a melóst, mint a centrumban. Részben ez magyarázza, hogy az EU keleti felzárkóztatási programjai elsősorban infrastrukturális és üzleti-környezeti indíttatásúak, és a szociális vonatkozásuk csekély. A centrum szívó hatása – miként a magyar fiatalok mozgásából is látjuk – igen erős, de más megfontolások okán mégis vállalhatatlan jelenség a szélek elnéptelenedése. Ezt a feszültséget lehet – egyebek közt – a centrumra irányuló aktív bevándorlási politikával csökkenteni! A tőke bizony így működik!

De hol vannak a szakszervezetek?

Az újkapitalizmus (neoliberalizmus) lényegében a 70-es években alakult ki, minthogy az akkori válságokból való kilábalás folyamatában nemcsak a klasszikus munkásosztály, de a kompromisszumos jóléti állam is kimúlt. Az új vállalati struktúrák a korábbi nagyvállalatokat atomjaikra, ún. profitcentrumokra bontották, s ezzel a munkások seregeit is atomizálták. Olyan vállalat például, hogy Volkswagen, voltaképp nincs, hanem egy holding működik ezen a néven, amely saját leányvállalatai százainak és beszállítók százezreinek a munkáját integrálja. A gyártás ugyan a vasérctől és a kőolajtól indul, s a ragyogó autó¬val végződik, de a termelési folyamat emberei fizikailag szinte egyáltalán nem, s érdekeikben sem kapcsolódnak úgy egymáshoz, hogy arra közös védelmi közösségek tudnának települni. Még a cégeken belül is versenyt csináltak. Egyik fejlesztőcsoport küzd a másikkal. Sőt, ugyanazon konszern saját márkái küzdenek a piacon: Porsche, Audi, VW, Skoda, Seat stb. Sztrájk fel sem merülhet. Manapság ez már többnyire csak a nehezebben darabolható, leginkább állami (jellemzően közlekedési) cégeknél fordulhat elő.

Ennek ellenére várom, hogy a még létező európai szakszervezetek miként viszonyulnak a menekültáradat által keletkezett új helyzethez? Bár a magyar kormány nagyokat mondott a magyar munkahelyek védelmében, a hazai szakszervezetek hangja igen halk volt, se nem támadták, se nem támogatták Orbánék törekvéseit.

Hogy akkor mit is kellett volna a kormánynak csinálnia? Hát semmiképp sem hermetikus kerítést építeni és embereket gyalázni, alázni! Ez tényleg náci tempó! (Az Euró¬pai Parlament 80%-át kitevő demokratikus pártok viszolyognak Orbán disznóságaitól, s csak a maradék 20%-nyi szélsőjobbos társaság hozsannázik!) Minthogy a menekülteknek világos meghívója volt/van Merkeltől, Orbán biztos lehetett/lehet abban, hogy egy-kétezer embernél több bizonyosan nem ragadt volna nálunk, ennyit meg igazán befogadhattunk volna a szolidaritás jegyében. Ennyi embert előbb-utóbb be is fogunk fogadni a kvótarendszer keretében, hiába rohangál a kormány az Európai Bírósághoz! Sokkal olcsóbb lett volna megszervezni naponta egy-két vonatot az átutazásukhoz. Elegánsan, sőt még egy kávé, egy szendvics és tisztálkodási lehetőség is belefért volna… Akkor talán a magyar nép gerince sem görbült volna.

És mit kellett volna az MSZP-nek tennie?

Nagyjából azt, amit tett. Felhívni a figyelmet a kerítés értelmetlenségére, részt venni a humanitárius munkában, s tiltakozni a hisztéria árnyékában bevezetett rendkívüli törvények ellen. Kétségtelen, ebbe vegyült némi engedékenység a kerítés kapcsán. Nem tudtunk a szolidaritás főerejeként megmutatkozni, s elég gyorsan túllendültünk a jogi abszurditásokon, ám, ami rosszabb, mi is beálltunk az európai zavarokon jajveszékelők táborába. Sajnos, az orbáni fosztogatás csak erősödött ebben az időszakban.

És most akkor jó az EU, vagy sem?

Többnyire jó. A kizsákmányolt helyzetünk nem az EU miatt van. Az az újkapitalizmus térnyerésének eredménye. A mai EU sokat tompított és tompít a szorításokon, és sok ponton előrébb vitte a magyar fejlődést, bár az is tény, hogy egyelőre nem egy szociális paradicsom. Az EU sokarcú, s nekünk az a dolgunk, hogy a jó arcokat találjuk meg. Fél évszázada Luxemburg még elzárt, nyomorult hely volt, ma pedig az EU leggazdagabb állama. A finnek 100 éve „Európa koldusai” voltak, ma pedig… Ők megtalálták a jó arcokat.

Egészséges és baloldali hazafiságom azt diktálja, hogy a jobbos és balos vakítások helyett a súlyosan kizsákmányolt magyar melósok valódi érdekeit képviseljem, érvényesítsem.
 

Kell az euró!

2017-08-15 15:16

Kapcsolódó párttagok