Belföld | éhségmenet 2013
2013. február 09. 21:56

Félúton a Menettel

Jelenteném: elindultam, és megyek. Sőt, a fele úton is túl vagyok már Kiskunfélegyháza és Pest között.

S a többiek is: átázott ruhában, fázva, esőben, sárban, hóban, fájó térddel, talppal vagy bokával, de kitartóan, az ország fővárosa, Budapest felé.

Fiatalok és idősek.

Velünk van az a pályakezdő, akit politikai meggyőződésének túlságosan nyílt megvallása miatt bocsátottak el, dacára jó képességeinek és kiváló képesítéseinek. Velünk van az a nála már többet látott munkanélküli, aki eddig nem foglalkozott politikával, de az elmúlt évek sorozatos csapásai most mégis mellénk, a demokratikus szocialista baloldal mellé állították őt. Van, akit a devizahitelek tettek tönkre és van, aki még hitelképes sem volt nagyon életében. Vannak olyanok, akiknek maguknak is alig van, nem, hogy gyerekeik számára, s akik tudják, mi az éhezés.

De mégsem maradnak otthon. Nem. Jönnek velünk az úton, fel, Budapestre.

Nem nagy tömeg a miénk, az Alföldi Éhségmeneté. Lélekszámunk magasabb ötvennél, de kisebb száznál. Nehéz is ezt megállapítani, mert az emberek állandóan jönnek-mennek köreinkben. Sokan útközben becsatlakoznak egy-egy szakaszon, de mivel munka, család vagy egyéb kötelesség szólítja el őket, végül kénytelenek távozni sorainkból. Másrészt: jóval nagyobb azoknak a száma, akik, ha tehetnék, ha "elmozdulhatnának őrhelyeikről", velünk tartanának.

Betegek, rokkantak, szegények - az ország felelőtlen kormányzata által a szociális nemlét állapotába, a perempolgári kitaszítottságba jutatott emberek, akik közül sokan boldogan vállalnának munkát. Ha lehetőségük volna rá, örömmel fognának hozzá bármihez, s még csak nagyon támogatni sem kéne őket. Alig valami, nagyon kevés is elég lenne nekik a megélhetéshez. Nemcsak a túléléshez: a megélhetéshez is.

Nincsenek nagy igényeik, nem akarnak ők sokat.

Csak munkát és kenyeret. Ennyiről van szó, de ennyiről mindenképpen...

Ám a kormány sem mozdul "őrhelyéről". S nem érdekli a járulékos veszteségekként elkönyvelt szegények, a mélyen a létminimum alatt élők gyarapodó tömege. Változatlanul hallgat a nyomorról és változatlanul nem beszél a nyomorgókról.

A baj csak akkor van, mikor a nyomor eljön hozzá és megmutatja magát országnak-világnak...


A Viharsarokból indultak ők is, mint oly sok más éhségmenet az elsők óta (még ha akkor még nem is ez volt a nevük)...

Mint a 19. század végi magyar parasztmozgalmak, amelyek új, mindenki számára egyenlő jogokat és lehetőségeket hirdettek. Mint Várkonyi István és Szántó Kovács János, a vezetők, akik a Viharsarokban kavartak először vihart. Ők sem akartak többet, mint mi - ők sem kértek többet, mint mi.

Munkát és kenyeret.

Ennyi volt kérésük tartalma.

Ellenük mégis zsandárokat küldött a vármegye, ahogy a harmincas évek menetelő munkásmozgalma ellen is kivezényelték a Horthy-csendőröket. Ők már Budapesten és a vidéki iparvárosokban tűntettek, előbb csupán a Horthy-rendszer antiszolidáris szociálpolitikája, majd a fasizmus, végül a háború ellen.

Munkát és kenyeret akartak ők is, semmi mást. Munkát és kenyeret, ahogy a háború alatt, ahogy a nyilasterror éveiben, ahogy az ötvenes években, 1956-ban is oly sokan.

Mindig az elnyomással, s mindig a megalkuvással szemben. Erről szólt a magyar huszadik század, s úgy tűnik, a huszonegyedik század elején, néhány, pedig fejlődést és demokráciát hozó időszak után, most ismét itt tartunk. Antidemokratikus centralizmus, antiszolidáris szociálpolitika, hallgató, demagóg, autoriter hatalmi berendezkedését építgető kormányzat - és, velük szemben, az elkeseredett tömegek.

Ez Magyarország 2013-ban.

Az a 29, a Viharsarokból, azaz Békés megye legtávolabbi csücskéből indult menetelő tehát az elsők között elindult, február 2-án, nem akarva mást, mint véget vetni ennek a kilátástalan helyzetnek. Éppen egy hete jönnek már, ők, a legfáradtabbak is fáradhatatlanul. Február 5-én aztán, Szegedről, Csongrád megye is megindult. S a két alföldi municípium végül, csütörtökön, Kecskeméten találkozott egymással és a harmadikkal, Bács-Kiskunnal.

Ekkor már én is velük tartottam.

Előző este, Kiskunfélegyházán ugyanis már részt vehettem a csongrádiak elszállásolásában, megfelelő ellátásuk biztosításában, s másnap reggel együtt indulhattunk tovább a Bács-megyei megyeszékhely felé vivő 25 km-es utunkon. Kecskeméten fantasztikus hangulat fogadott minket, a három megye egyesülése felemelő élményt nyújtott. Másnapi, Lajosmizsére vezető útszakaszunkat követően, ma, a harmadik napon, Dabasra jutva, Pest-megye tiltakozóival is egyesülünk, hogy ezzel megkezdődhessék a dél-alföldi éhségmenet útjának utolsó két szakasza, melyek teljesítése után végül hétfőn, február 11-én mindnyájan Budapestre érkezünk majd, egyesülve a többi éhségmenet résztvevőjével.

Jómagam pedig továbbra is megyek velük, szocialistaként, eszméim, demokrata meggyőződésem és a társadalmi igazságosságba vetett hitem nevében. Megyek Kiskunfélegyháziként, városomat, szegényeit és a helyi szocialistáinkat képviselve, s a település táblájával kezemben. Megyek Bács-megyeiként is, hogy sokakkal együtt én is demonstráljam: a korábban "legfideszesebb"-nek tartott megye helyzete és az itt élők véleménye megváltozott: a hangulat itt is mindenestül kormányváltást érlel.

S megyek, egyrészről a fiatalok, másrészről a szocialista fiatalok nagy szervezete, a Societas Baloldali Ifjúsági Mozgalom képviseletében. A fiatalokéban, akik sorra hagyják el az országot, mert életük kilátástalanná és sötétté vált Orbán Viktor Magyarországán, vagy gimnazistaként, egyetemistaként tűntetnek az utcákon ezekben a napokban is tüntetnek a hazai oktatás szemforgató Hoffmann-i reformja ellen. És a Societaséban, hogy azokat a baloldali kortársaimat is képviseljem, akik az MSZP hitvallását követve azt mondják: nem nekik kell elmenni, hanem a kormánynak, mely megfosztotta őket jövőjüktől.

Mert mindenen túl és innen, elsősorban az MSZP-ért megyek: azért a pártért, amely elegendő erővel, érdekérvényesítő képességgel és háttérrel rendelkezik ahhoz, hogy 2014-ben, ha a választók bizalmat szavaznak neki, ne csak munkát és kenyeret biztosítson mindenki számára, s ne csak igyekezzen visszaállítani a 2010 előtti status quo-t, hanem még messzebb, lényegesen messzebb tudjon eljutni a demokratikus és egyenlőségelvű szociálpolitika útján, mint eddig Magyarországon bárki, bármikor.

Hiszek abban, hogy a helyzet még megfordítható, és abban is, hogy mi képesek vagyunk megfordítani a szembeszél irányát.

Együttműködve minden más demokratikus ellenzéki erővel, de mindig élen állva és a legelső sorban víve a zászlót, a transzparenst, s pajzsul tartva az antidemokratikus kormányakarat újabb csapásai ellen.

Útközben a helyieknek, a kis falvak lakóinak megnyilvánulásai jól demonstrálják a közhangulatot.

Egy gazdaságból, amelynek gazdája azt monda, ők maguk is szegények, nekik maguknak sincs sok, egy láda almát kapunk, máshol pedig szakmunkások köszöntenek minket, és mondják, hogy jöttek volna velünk, ha nem kéne dolgozniuk önmaguk és családjuk megélhetéséért. Némelyektől pedig olyan bizonytalan hangokat is hallani, hogy fideszközeli gazdaságok, vállalkozások, intézmények vezetői megfenyegették dolgozóikat: nehogy velünk merjenek jönni.

Akár kósza hírek, akár releváns információk azonban ezek, annyi bizonyos, hogy jól mutatják: egyre többeknek van elege a kormányból. "A legfideszesebb" vidék nem kér a Fideszből. Az emberek létbiztonságot, demokráciát, szabadságot szeretnének, de tudják azt is, hogy ezt már csak a Fidesz nélkül érhetik, érhetjük el.

S most nem kellenek ehhez évtizedek, és háborúk, mint a századforduló vagy a harmincas évek menetelőinek korában - csupán egy év.

Mindössze ennyire van szükség.

Ezt mindnyájan tudjuk, mindnyájunkat áthat ez a gondolat, baloldaliakat és apolitikusokat, MSZP-seket és egyéb ellenzékieket, akik velünk tartanak és mellettünk állnak szerte az országban. Ezért nem sajnáljuk a térdizületeket, a hólyagos talpunkat vagy fáradságunk bármely más kellemetlen jelét.

Megyünk előre - ahogy a menetben, úgy 2014 felé is, miközben minden lépésünkkel egyre nagyobb útszakaszt hagyunk magunk mögött.

S kormányunknak, ezúton (félúton) is üzenem, üzenjük: a Menettől és a jövő esztendő választási megmérettetésétől egyaránt van oka bőven félni...