mszp.hu | Belföld | kormányváltás összefogás
2016. június 24. 09:49

Kettő meg három...?

Időről időre felerősödik, vagy elcsendesedik az a vita, ami az úgynevezett összefogásról szól. Gyakorlatban ez sokaknak nem jelent mást, mint azt, hogy az MSZP hajlandó-e újra a Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalícióval, pártpolitikai alku keretében közösen indulni a választáson.

Nekem erről nagyon határozott véleményem van, de most ebbe nem fogok mélyebben belemenni. Szerintem ugyanis a résztvevőktől függetlenül, a következő választáson nem fognak működni a tisztán pártpolitikai alapon megköttetett alkuk - mint ahogy már 2014-ben sem működtek.

Az úgynevezett összefogás melletti leggyakoribb (és kiábrándító módon szinte az egyetlen) érv, hogy az Orbán rendszert le kell váltani, és ez csupán közösen sikerülhet. Ezt az érvet pedig rendre csupán azzal támasztják alá, hogy matematikailag összeadják egy-egy körzet valamikori, illetve várható szavazatszámát. Pedig a matek még nem politika. Az ennél sokkal bonyolultabb kérdés, de ez a „hívőket” egyáltalán nem érdekli.

A vitának ezen a szinten a politikai cirkuszon túl semmi értelme nincs. Ugyanis nem csupán az a kérdés, hogy Orbán Viktor és rendszere leváltható-e. Legalább ilyen fontos kérdés, hogy kivel és mire érdemes leváltani. Nyilván következne az automatikus válasz: hát persze, hogy érdemes, és bárkivel, aki a demokratikus oldalon erre hajlandó. Én azonban ennyivel nem elégszem meg.

Számomra (de szerintem az ország számára is) igenis fontos, hogy kivel és mire váltjuk le ezt a rendszert. Ha a „mire” kérdésre meg tudjuk adni a választ, sokkal közelebb kerülünk a „kivel” megoldásához is. Az ugyanis, hogy melyek azok az alapkérdések, alapelvek és ideológiai minimumok, amelyekből nem engedünk, meghatározzák, hogy mi, baloldaliak, MSZP-sek mely politikai, társadalmi erőkkel tudunk együttműködni. A szavazatszámok alapján történő együttműködés, a „kettő meg három az öt” politikája egy országgyűlési választás esetén nagyon kevés. Az Orbán kormány leváltása után ugyanis kormányozni kéne. Ha azonban egy esetleges győzelem után akarjuk az ideológiai és értékvitákat lefolytatni, perceken belül kormányválság lesz, és rövid időn belül újra a hatalomban találjuk Orbán Viktort, méghozzá erősebben, mint valaha. Fontos, hogy nem programvitáról beszélek. Ideológiai, értékbeli és morális alapkérdésekről beszélek, amelyek fontosabbak a stabilitáshoz, mint a szakpolitikai programok összhangja.

Amikor azt mondom, hogy a legfontosabb kérdés annak tisztázása, hogy mik azok az alapok, amelyekre fel akarjuk építeni az Orbán utáni Magyarországot, akkor a saját múltunkkal való szembenézésről is beszélek. Arról, hogy a Gyurcsány-Bajnai korszakhoz akarunk visszatérni, vagy meg akarjuk haladni azt. Nem kerülhető meg az ehhez való viszonyunk tisztázása. Annak a korszaknak pedig nem lehet fokmérője az Orbán-rendszerhez való viszonyítás. Az emberek életére gyakorolt pozitív, illetve negatív hatásához kell mérni azt az időszakot. Az a kérdés, hogy hajlandóak vagyunk-e végre szembenézni az akkori rossz kormányzás valóságával, vagy még mindig a körülményekben keressük a kudarc okait. Egyet lehet-e értenünk abban, hogy az a határozottan tőkésbarát gazdaság - és társadalompolitika elhibázott volt és nem nevezhető baloldalinak? Vállalható-e, hogy a válság terheit a társadalom középső és alsó rétegeire hárítottuk úgy, hogy a gazdagok szinte semmit nem vállaltak ebből? Még mindig úgy látjuk-e, hogy a 13. havi nyugdíjat és fizetést kellett elvenni és a szociális kiadásokat kellett megnyirbálni? Miközben a stadionok ellen kiabálunk, szégyelljük-e már a meg sem épült kormányzati negyed nevű agyrémre kidobott milliárdokat?

Ezek a kérdések hosszan folytathatók.

Nem halogatható az sem, hogy világos, mindenki számára érthető mondatokat mondjunk a rendszerváltás óta eltelt évekről. Az azóta eltelt idő egyet bizonyosan megmutatott. A rendszerváltás vesztesei óriási többségben vannak ebben az országban. Ez pedig nem csupán az Orbán-rendszer miatt van így. Ki kell tudnunk mondani, hogy - bár voltak tagadhatatlanul fontos és vállalható részeredmények - az elmúlt 26 év a társadalom túlnyomó többségének egy igazságtalanságokkal, kudarcokkal, küszködéssel teli időszak volt. Csalódást, kiábrándultságot és sokaknak állandó szegénységet hozott.

Számot kell vetnünk a rendszerváltás kudarcával és kritikusabban kell viszonyulnunk a kialakult rendszerhez. Látnunk kell, hogy a rendszerváltás után nem véletlenül nem tudott kialakulni egy nyugat-európai típusú polgári demokrácia. Ennek egyik oka az a privatizációs gyakorlat, melynek során egy aránylag kis csoport zsákmánynak tekintette az országot, és az átmeneti, zavaros időszakban olyan gazdasági hatalomra tett szert, amely gyakorlatilag korlátlan befolyást jelent számukra a mai napig. Ehhez adódik hozzá Orbán új nemzeti nagytőkési rétegének kiépülése.

El kell döntenünk, hogy mi a viszonyunk ehhez a helyzethez. Rendben lévőnek találjuk-e, hogy Magyarországon is egy kis csoport birtokolja a javak óriási többségét, miközben az emberek milliós tömegei egzisztenciális kiszolgáltatottságban élik a mindennapjaikat? Van-e közös akarat és egyetértés abban, hogy több szolidaritást várjunk el, követeljünk ki a javak többségének birtokosaitól?

Mi a viszonyunk a privatizáció folyamatához? Van-e bennünk szándék és bátorság újra nyitni ezeket a kérdéseket és az elmúlt 26 év tapasztalatai alapján új válaszokat adni rájuk? Ha másért nem, hát az igazság és a tanulságok kedvéért. Képesek vagyunk-e ebben ugyanazon állásponton lenni, mint lehetséges partnereink?

Kinyílnak, vagy örökre zárva maradnak az olajügyek aktái és az ügynökakták?

Akarunk-e olyan változást, ami után elmegy Mészáros Lőrinc, de érkezik helyette más, csak más előjellel? Nekünk baloldali pártként minden oligarcha fáj, vagy csak némelyik?

Lehet-e abban egyetértés, hogy egyértelműen a munkavállalók mellé állunk és, ha kell, állami segítséggel elősegítjük az európai minőségű szakszervezetek, érdekképviseletek talpra állását?

Van-e abban egyetértés, hogy igenis megkezdjük az európai bérszínvonalhoz való felzárkóztatást, vállalva a konfliktusokat és áldozatokat? Jön-e velünk a fizetésemelés útján a partnerünk, vagy inkább sajnálkozik a nemzetközi nagyvállalatok profitjának csökkenése miatt?

Van-e abban egyetértés, hogy a kiemelkedően magas jövedelmekhez magasabb adókulcs is járuljon? Hajlandóak vagyunk-e keményebben adóztatni a tőkejövedelmet, mint a munkajövedelmet? Bezárjuk-e az offshore kiskapukat, vagy csak sajnálkozunk rajtuk tovább?

Pótoljuk-e végre az egészségügyből és az oktatásból hiányzó forrásokat, vagy megint vizitdíjas lázálmokat látunk? Pénzt teszünk-e érdemben a kórházakba, vagy megint széfeket a 25 éves vaságyak fölé?

Kimondjuk-e, hogy bizony van felelősségünk a devizahitelezés ügyében is? Hiszen tudjuk: összesen egy etikai kódex megalkotására futotta, ami – legyünk őszinték –, olyan sok álmatlan éjszakát nem okozott a bankvezéreknek.

Fel akarjuk-e számolni a nyomortelepeket? Elérjük-e végre, hogy mindenki egészséges ivóvízhez jusson? El merünk-e venni felülről, hogy jusson végre alulra is? Van-e ebben partnerség?

Belátjuk-e, hogy igenis a mi kormányzásunk alatt is éheztek gyermekek, és mi sem adtunk elég pénzt a gyermekszegénység elleni küzdelemhez? Vállaljuk-e, hogy a hatalom birtokában ez többé nem történhet meg?

Ugyanazt gondoljuk-e az egyházak szerepéről és lehetőségeiről? Hogy látjuk a nemzet kérdését baloldalról? Mi a viszonyunk a határainkon kívül élő magyarság ügyéhez? Van-e ezekben a kérdésekben közös nevező?

Egyetértünk-e abban, hogy igazságot kell szolgáltatnunk a rendszerváltás veszteseinek tekinthető millióknak? Ki tudjuk-e mondani, hogy a mi baloldali kormányunk igazságot tesz, egyenlőséget hoz és kárpótolja végre azokat, akiktől ellopták a rendszerváltást? Van-e partnerség abban, hogy kimondjuk: mi föntről el fogunk venni és alulra adunk? Hogy azok mellé állunk, akiket védeni kell, nem azok mellé, akik mellé megéri? 

Egyetértünk-e abban, hogy nem a neoliberális önszabályozó piac a jó irány, hanem egy szabályozott (és nem túlszabályozott) gazdaság? Elfogadjuk-e, hogy az állami, vagy köztulajdon is lehet hasznos és szükséges? Hajlandóak vagyunk-e végre részt venni a kapitalizmus kritikájában, a társadalmi kontroll erősítésében?

Azt hiszem, világos, hogy ezekkel a megválaszolatlan, kibeszéletlen ügyekkel a hátunk mögött kisvárosi önkormányzati körzetek birtoklásáról meg néhány tucatnyi szavazat összeadásáról és kivonásáról beszélni, arra politikai együttműködést és jövőt építeni komolytalan.

Az alap tehát az értékekről, elvekről és ügyekről való vélekedés összehangolása. E nélkül lehetetlen stabil, az orbáni visszatérési kísérleteknek is ellenálló hatalom alapját képező együttműködés felépítése. És ez akkor is így van, ha kettő meg három amúgy valóban öt.

Lukács Zoltán
az MSZP alelnöke