gépnarancs | Belföld | gyász
2014. július 30. 14:45

Kiss Péter képtelen volt elviselni a tétlenséget

Az alábbi interjú akkor készült, amikor Kiss Péter kancelláriaminiszter lett. Nagyon fiatalon, 55 évesen halt meg. Ezzel az írással emlékezünk rá.Évszámok, funkciók. Önéletrajzi adatok. Egy karrier állomásai. Ami mögöttük van, az egy ember életének nagyobbik fele – és mégsem mutatják meg a lényeget. Magáról az emberről nem tudunk meg semmit. S az a kevés, ami még hozzájöhet, csak a felszín. Kiss Péter kancelláriaminiszterről tudjuk, hogy mosolygós, barátságos, nagy a szakértelme, jó szervező és munkamániás. De vajon milyen lehet Kiss Péter, az ember? - Körmendi Zsuzsa interjúja.

– Hiába nevet mindig a szeme, hiába közvetlen, mégis úgy vélem, nehezen enged közel magához bárkit.

– Jók a megérzései. Valamennyien több rétegből állunk, és a másikkal való kapcsolat mélysége határozza meg, hogy kinek-kinek hány rétegbe engedünk bepillantást. Ez az egyik módja annak, hogy harmonikus kapcsolatban legyünk a világgal. Ami pedig a barátságosságot illeti, be kell vallanom, hogy ha munkáról van szó, bizony a legközvetlenebb kollégáimat illetően nem mindig illik rám a jelző. Ígéretekre ugyanis semmit sem lehet építeni.

– A munka, a tenni akarás rendkívül fontos része az életének. Részben ennek voltak köszönhetők miniszteri kinevezései a szocialista kormányokban. Ám egy ember tevékenységének legigazibb fokmérője mindig a civil társadalom elismerése. Az Ön esetében például az, hogy szülővárosa, Celldömölk díszpolgára lett.

– Ugyan Celldömölkön jöttem a világra, ám mindössze két hónapig éltem ott – így természetesen nem emlékszem erre az időszakra. A díszpolgárságot gyakorlatilag azon ügyek hozták, amelyekkel megkerestek a helybeliek. Közösen oldottuk meg valamennyit, s ez a tény jelentette később az elismerés okát. Büszke vagyok rá.

– Csak szülővárosa volt Celldömölk. Melyik volt a „nevelővárosa”?

– Szombathelyen nőttem föl. A ma is jónevű Nagy Lajos Gimnáziumba jártam. Szívesen emlékszem vissza arra a teljesítménybarát környezetre, ahol egymást követték a tanulmányi versenyek, ahol a légkör, a tanárok, a diákok mentalitása egyaránt azt sugallta, hogy nem elég iskolába járni, nem elég megtanulni a leckét, rendszeresen tenni kell valamit ezen túl is. A vasi megyeszékhelyen a Haladás pályája mellett laktunk. Az erkélyről néztem a meccseket, s ha éppen nem volt mérkőzés, hát átbámulhattam Ausztriába, és megszemlélhettem, miként dolgozik a földjén az osztrák paraszt. Ez, meg a grazi tévé volt a közvetlen vizuális élményem a közelről csak háromévente látható nagybetűs nyugatról. Aztán, mire elértem a felnőtt kort, már megszűnt a határsáv és utazni is könnyebben lehetett. Kádár és Kreisky kormánya olyan konszolidált helyzetet teremtett a két ország között, ami egy teljesen nyitott, polgári légkört eredményezett. Afféle modern osztrák-magyar monarchia-érzetet teremtett.

– Mi késztette arra, hogy fölhagyjon a civil élettel, feledje a Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karán, a termelési rendszer szakon szerzett, „legszoftabbnak” tartott műszaki diplomáját, és politikusnak álljon?

– Azért ez nem ment egyik napról a másikra. Először is, baloldali gondolkodású, pedagógus családból származom. Tanárok a szüleim és tanár a nővérem is. Sőt, az egyetemi tanulmányokat befejezve, jómagam ugyancsak tanítottam – egykori Alma Materemben: először tudományos segédmunkatársként, majd tanársegédként mikroökonómiát, szervezéselméletet és módszertant, valamint informatikai rendszereket. Édesapám nevéhez fűződik, hogy tanácselnökhelyettesként kezdeményezte és valósította meg a ma már Európa-hírű Savaria Játékokat, és ő építtette a Művelődési és Sportházat. Visszatérve a politikára, ’83-ban diplomáztam. A nyolcvanas évek elejére esett az az időszak, amikor oly erőteljesen megváltozott a hazai felsőoktatás. Ekkor történetek azok, a napjainkban is sokat emlegetett lengyelországi események. Az egyetemen különböző reformokat vezettek be; megszűnt a pártirányítás, de az állam még nem vette át ezt a szerepet. Vákuum keletkezett, így akik tenni akartak, tudtak is. Mi meg éppen abban a korban voltunk, amikor minden fiatal meg akarja váltani a világot. Ezért dolgoztunk a KISZ-ben és a hallgatói képviseletekben. Gyakorlatilag az egyetemeken már ekkor megvalósult a többpártrendszer. Az én korosztályom biztosan emlékszik a híres műegyetemi klubokra, vagy a Reformpárti esték című vitasorozatra. Izgalmas világ, komoly iskola volt. Ez az időszak jött aztán később vissza az úgynevezett felnőtt életben.

– Aztán, még mindig a rendszerváltás előtt – 1989-ben –, alapító elnöke volt a Baloldali Ifjúsági Társulásnak.

– Szép idők… A mai napig hiányzik az a fajta munka, ha úgy tetszik, a „bites fíling”. A mottónk az volt, hogy akciók – nem szavak. Ez bizony ráférne napjaink politikájára is. Megmozdulásainkkal rendszeresen erőteljes feltűnést keltettünk. Híresek voltak a táboraink. 10 ezer fiatalt táboroztattunk, felavattuk az egymilliomodik munkanélküli szobrát a Blaha Lujza téren, tömegek zarándokoltak el Tatára, a Vízparti BIT-partira. Egészen 1993-ig függetlenek voltunk az MSZP-től, s csak ekkor került sor az együttműködési szerződés aláírására. Aztán a baloldali győzelem után a fiatalok közül sokan bekerültek a szocialista parlamenti frakcióba, és megalakult az ifjúságért munkacsoport, amelynek tagjaira mindig stabilan számítani lehetett.

– Nekem nagyon tetszettek azok a plakátok, amelyeket a ’94-es választásra készítettek. Különösen az, amelyen így szólt a szöveg: Egyet választ, hármat kap! Van más választás! A képen pedig két „bábművész” – Csurka István és Torgyán József – rángat egy marionettfigurát – Orbán Viktort.

– Ezt a plakátot nem engedte a párt kiragasztani, de úgy tudom, sok lelkes gyűjtő őrizget otthon egy-egy példányt…

– Meséljen valamit a Barkasról!

– Jézusom! Honnan tud róla?

– Az ember készüljön a riportalanyából…

– Szóval… Az apósomnak volt egy Barkasa. Attól az időtől, hogy bevezették nálunk a világútlevelet, nyaranta kölcsönkértük, és elindultunk világot látni. A kocsiban Dacia motor volt. Az utastérből kiszedtük a hátsó üléseket, és a helyükre matracokat raktunk. Így a Barkasból lakóautó lett. Voltunk vele a spanyoloknál, a görögöknél és az olaszoknál is. Egy hónap alatt megtettünk 10-12 ezer kilométert. Spanyolországban többször voltunk. A szemünk láttára fejlődött, s lett belőle valódi európai ország. Gyönyörű kempingeket építettek; olyanokat, hogy még a németek is megnyalták tőlük az ujjukat.

– A Barkas nem keltett feltűnést egy ilyen elegáns kempingben?

– Hajaj! Dehogynem! El sem akarták a nyugatiak hinni, hogy ezzel közlekedni lehet. Emlékszem, amikor egy hosszabb túrára indultunk Barcelonából, a hollandok búcsúztatót tartottak nekünk, azzal, hogy sosem látnak minket viszont, mert úgy lerobbanunk útközben, hogy a kocsi marad, mi meg hazarepülünk. Hihetetlen ünneplésben volt részünk, amikor a legnagyobb csodálkozásukra visszaautóztunk a kirándulás után a kempingbe. Védendő a rozsda ellen a Barkast, bekentük egy lilásbarna színű korrózió elleni festékkel. Aztán a 2-300 pöttyből művészi hajlamokkal is megáldott feleségem kis szívecskéket, virágokat, gömböket formált. Az egyik utunk során szabálytalan parkolás miatt büntetőcédula várt minket a szélvédőn. A rendőr kitöltötte ugyan a rubrikákat, ám a típushoz egy kérdőjelet tett… De a legszebb kaland mégiscsak az volt, amikor elromlott a kuplung. Szétszedtem a kocsit, kivettem a kuplungot és elvittem egy autós boltba, mondván, hogy ilyen típus kellene. Természetesen nem volt. Végül kikötöttünk a VW Polo kuplungjánál, mert még az hasonlított leginkább a Barkaséra. Emlékezetes hazatérés volt, mert útközben hatszor cseréltem kuplungot. Még szerencse, hogy gépészmérnök vagyok…

– Az ifjúság romantikája. Gondolom, ennek már vége.

– Dehogy! A mai napig járunk kempingezni. Csak most már nem kettesben, hanem hármasban. Tíz esztendős lányom, Diána – akárcsak mi – nagyon szereti ezeket a nomád nyaralásokat. Ha kempingezni megyünk, úgy viszünk magunkkal könyveket, hogy legyen köztük olyan, amit – esős időben – hangosan fölolvasunk. Büszke vagyok Dióra, mert nemcsak szeret olvasni, de már az is kiderült, hogy tíz esztendősen megérti a Rejtő-regények humorát.

– A gyerek rendszerint a szülei példáját követi. Az édesapa – Rejtőn kívül – mit szeret olvasni?

– Otthon halomban állnak a forgatásra váró kötetek, aztán a szabadság alatt rájuk vetem magam. Legszívesebben a XX. századdal kapcsolatos írásokat, Steinbeck, Merle, Ajar regényeket, Ladányi Mihály, József Attila és Nagy László verseket lapozgatok. Két szabadság között pedig mindenféle hivatalos irattal vagyok elfoglalva.

– Tudom, kevés a szabadideje. Ha mégis akad, azt tartalmasan kell tölteni.

– Családi hagyomány nálunk a horgászat. A kocsim hátuljában mindig ott a horgászbot, mert ugye sohasem tudhatja az ember… Hozzáteszem, az elmúlt tíz esztendő alatt egyetlen egyszer vettem elő, mindössze fél órára. Szeretek – és a barátaim szerint tudok is – főzni; halászlét, pacalt (amit meg is tisztítok), csülköt Pékné módra, vagy éppen sült halat. Karácsonykor, szilveszterkor rendszeresen többfogásos menüt készítek.

– Kész hízókúra! Pedig most – ahogy elnézem – sokat fogyott. Szívesen vennék egy jó fogyókúrareceptet.

– Kondigép, meg súlyzózás, kézzel-lábbal. 75 kilóval edzek.

– Akkor ezt kihagynám! Mostanában nem is egy politikustársáról derült ki, hogy verset, színdarabot írt fiatalon – és esetleg ír most is. Volt, akinek nemrégiben kötete jelent meg.

– Diákként én sem kerültem ki azt a romantikus korszakot, amikor egy ifjú költemények írására adja a fejét. De ez már elmúlt. A lányom – aki egyébként egy művészeti általános iskolába jár – viszont kifejezetten jól ír. Ha ez így marad, és kedve, tehetsége lesz hozzá – ki tudja? –, talán újságíró lesz belőle.

S miközben Kiss Péter már egy hivatalos megbeszélésre készülődik, még elismeri, hogy igazat mondtak azok, akik azt mesélték róla, hogy munkamániás. Egyszerűen képtelen elviselni a tétlenséget. Szeretne minél többet tenni az emberekért, változtatni mindazon, ami ma még nem olyan, mint lennie kellene. Hiszen Tolsztojjal vallja, hogy aki mindennel elégedett, és nem akarja a jót még jobbra cserélni, az előbb-utóbb mindent elveszít.