HVG | Külföld | EP2014 Európai Unió
2014. április 24. 18:26

Vételkényszerek

Magyarország és az Európai Unió: a csatlakozástól a szabadságharcig.

Elszalasztott lehetőségek jellemzik Magyarország uniós tagságának tíz évét. A grandiózus támogatás ellenére a felzárkózás elakadt, a régiók közti különbségek tovább nőttek, a társadalom keleties jellege erősödik, az euró átvétele távolabb van, mint a csatlakozáskor.

A MAGYAROK SZÁZEZREI NYUGATRA tartanak, a kormány pedig Keletre húz.

Tíz éve, Magyarország uniós tagsága kezdetén aligha számított bárki is erre a fejleményre. Sem arra, hogy az akkor a csatlakozási tárgyalásokat menedzselő jelenlegi magyar miniszterelnök egyszer csak úgy tesz, mintha nem is Magyarország akart volna belépni az Európai Unióba, hanem fordítva, az EU csatlakozott volna Magyarországhoz. Az európai parlamenti választásokhoz közeledve a kormánypárt politikusai legfeljebb a Brüsszel elleni rezsi- és pálinkaharchoz óhajtanak választói voksokat gyűjteni, nem ahhoz, hogy Magyarország belépjen a formálódó bankunióba, vagy mielőbb bevezesse az eurót. Nem több, hanem minél kevesebb Európát akarnak.

Orbán Viktor felfogása szerint az euróövezetben szükség van ugyan a gazdaságpolitikák és a nemzeti költségvetések szoros összehangolására, de az azon kívül álló országoknak teljes gazdasági szabadságot kell kapniuk. Az euró bevezetéséről pedig szó sem lehet, amíg Magyarország fejlettsége el nem éri az uniós átlag 90 százalékát – ismételgeti a kormányfő. Vagyis az euróban nem növekedést segítő eszközt, hanem csak akadályt lát. Így több emberöltő sem lesz elég a közös valuta átvételére.

A demokratikus intézmények megerősítése, a polgárosodás és a szolidaritás eszméje, az egységes piac előnye, az ország és az egyes régiók felzárkóztatása mára kikopott a közbeszédből. A napi politikában az EU-t a kormánypárti politikusok ingyenes pénzforrásként, az Európai Bizottságot pedig akadékoskodó bürokraták seregeként jelenítik meg. A tagsággal járó támogatások és befizetések számszerű szaldója valóban imponáló, ütős érv az integráció mellett.

A csatlakozást követő bő két és fél évben Magyarország nagyjából 2 milliárd euró friss forráshoz jutott, majd a 2007–2013 közötti hétéves periódusban a közösségi támogatások egyik fő nyertese lett: a GDP 3,5 százalékára tehető keretet állapítottak meg számára. Mindezt a potenciális növekedés alapján, a megelőző időszakban elért évi 3,5–4 százalékos GDP-bővülést a hétéves periódus egészére kivetítve. A kohéziós támogatások kerete a 2007–2013-as időszakra 25,3 milliárd euró volt, ami az agrár- és vidékfejlesztési támogatásokkal együtt elérte a 32,8 milliárd eurót – írja a Közgazdasági Szemle minap megjelent számában Fazakas Szabolcs, az Európai Számvevőszék elnökségének magyar tagja. A keret megállapítása idején a 2008-as válság még nem rémlett fel.

A további gyors növekedés azonban illuzórikusnak bizonyult. A krízis kitörése után az EU-források egyre nagyobb hányadát csoportosították át válságkezelési célra, és a Bajnai-kormány működése óta a fő szabály nagyjából az, hogy amire van uniós pénz, arra a költségvetés legfeljebb az önrész erejéig áldoz forrásokat. Ez ellentmond ugyan az uniós elveknek, de a recessziós években Brüsszel felettébb elnézőnek bizonyult. „Az uniós források és a hozzájuk rendelt 15 százalékos önrész finanszírozta a közberuházások hozzávetőlegesen 90 százalékát” – összegezte Mosonyi Balázs EU-fejlesztéspolitikai szakértő. A GDP hét év alatt összességében 4 százalékkal csökkent – tavaly még ennyivel maradt el a 2006-os szinttől –, uniós források hiányában pedig a mínusz meghaladta volna a 6-7 százalékot.

A válsággal járó likviditási gondok áthidalását az EU 6,5 milliárd eurós hitelkerettel segítette, amelyből a magyar kormányok 5,5 milliárdot vettek igénybe.

A kohéziós támogatások a gazdasági és a társadalmi egyenlőtlenségek enyhítését, a fenntartható fejlődés előmozdítását szolgálták volna, nem sok sikerrel. A regionális különbségek a csatlakozás óta tovább mélyültek: a központi régió még jobban elhúzott, a leszakadók pozíciója viszont nem javult, sőt Észak-Magyarország távolabb került az uniós átlagtól. Nőttek a társadalmi egyenlőtlenségek is, az Európai Bizottság szolgálatainak elemzése szerint a szegénység és a társadalmi kirekesztettség kockázatait csaknem hárommillió lakos szenvedi el. Nem is lelkesedtek Brüsszelben az egykulcsos adó bevezetéséért, az adójóváírás megszüntetéséért, és többször bírálták a munkanélküli-segély folyósításának kilencről három hónapra csökkentését.

Az erősen központosított hatalom, az azt kiszolgáló szűk klientúra, a demokratikus fékek és ellensúlyok kiiktatása, a növekvő jövedelmi különbségek miatti kasztosodás keleties jelleget ad a magyar társadalomnak, amely tíz éve még Nyugatra tekintett.

A brüsszeli szabályrendszert a magyar kormányok többnyire nyűgnek tartották, ha tehették, megpróbálták kijátszani – leszámítva Bajnai Gordonét, amely együttműködött az uniós vezetőkkel, visszahódítva a bizalmat, a megbecsülést az ország iránt. A piac ezt erősödő forinttal, a magyar állampapírok csökkenő kockázati felárával honorálta. A csatlakozáshoz közeledve Medgyessy Péter miniszterelnök a kétszer száznapos programmal letérítette Magyarországot az euró első körös átvételéhez vezető pályáról, Gyurcsány Ferenc első kormánya pedig a sztrádaprogram kiszervezésével akarta tehermentesíteni a költségvetést, ám Brüsszelben lefülelték, majd ugyanő a 2006-os választási győzelem után kényszeredetten vállalt korrekcióval lenullázta a növekedést.

Második kormánya élén Orbán másfél év alatt a csőd közelébe kormányozta az országot – és közben persze Brüsszelt okolta. Szemfényvesztési kísérlete – a deficit- és adósságadatok kozmetikázása a magán-nyugdíjpénztári vagyon lenyúlásával – nem jött be, a forint árfolyamának gyengülése és a politikáját övező bizalmatlanság miatt megszorítások sorozatára kényszerült. Extra adóival szinte megbénította a gazdaságot. Eközben Orbán eszmeileg is eltávolodott az európai ideáktól. Világképében a magyarság a turul népe, amely génjeiben hordozza a föld szeretetét, az általa elkezdett „modern nemzetépítés” a tízparancsolatot követi, a család megerősítése, a nemzet reneszánsza jegyében folyik, amit szerinte „a Magyarországgal szemben álló nyugat-európai politikai elit a legnagyobb hevességgel utasít el”. Nemzeti karakterjegyekkel magyarázta az Alkotmánybíróság jogfosztását is: szerinte a magyar észjárás és gyomor nehezen veszi be, hogy a taláros testület megsemmisítse a nép által választott képviselők döntéseit.

Brüsszel elleni hadakozása dacára az Orbán-kormány az elődeit meghaladó mértékben profi tál az uniós támogatásokból. Mivel a kifizetések a hétéves periódus végére gyorsultak fel, a tavalyi és az idei év gazdasági növekedése alapvetően ennek köszönhető. A magyar gazdaságot az EU-pénzek húzták ki a 2012-es recesszióból. A tavalyi költségvetés 1555,9 milliárd forint uniós támogatás kifizetésével és e mellé 258,4 milliárdos saját forrással kalkulált, az ideiben pedig 1734,6, illetve 438 milliárd forint szerepel. Az uniós befizetések előirányzata 283,6, illetve 288,7 milliárd forint. Bár a tényleges kifizetések rendre elmaradnak a tervezett mértékektől, a GDP 4 százalékát biztosan meghaladó pluszforrás elég volt ahhoz, hogy a beruházások négy éve tartó radikális csökkenés után élénküljenek, az építőipar pedig hét brutálisan szűk esztendő után valósággal száguld. „Magyarország a felhasználható források 110 százalékát lekötötte” – közölte a HVG kérdésére a Miniszterelnökség; a túlvállalásra azért volt szükség, mert a tapasztalatok szerint a projektek tíz százaléka nem valósul meg. Április 17-éig összesen 5473 milliárd forintot fizettek ki a pályázóknak, ami a hétéves időszak átlagosan 275 forintos árfolyamával számolva csaknem 20 milliárd euró. Ezzel 6,6 milliárd euró befizetés áll szemben. A költségvetésen kívül folyósított agrártámogatások pedig már meghaladják az évi 1,5 milliárd eurót; ezek az egész ágazatot nyereségessé tették, a területalapú támogatásokból a termőföld tulajdonosának és művelőjének is jut. Ahhoz viszont ez a summa sem volt elegendő, hogy az agrárium teljesítménye kiegyenlítettebbé váljon, az ágazat az időjárástól függően évről évre 20 százalékos kilengéseket produkál. Mint ahogy az EU-tagság tíz esztendeje sem volt elég ahhoz, hogy a birtokviszonyok rendeződjenek, és a termőföld keresletét május 1-jével gond és kockázat nélkül fel lehessen szabadítani. Erre a magyar állam kötelezettséget vállalt, mégis ennek ellentmondó földtörvényt fogadott el, újabb jogsértési eljárást kockáztatva.

A BRÜSSZELLEL FOLYTATOTT JOGI VITÁK azt mutatják, hogy a magyar kormány alapvető uniós értékekkel és jogokkal helyezkedik szembe. Nem védi a versenyt, hanem államosít, új monopolhelyzeteket kreál, akár saját magának is. Nem tartja tiszteletben a politikai fékeket és ellensúlyokat garantáló intézmények függetlenségét, hanem megszállja azokat. Olyan ügyeket erőltet, amelyek nyilvánvalóan sértik az uniós jogot. A bírák – politikai célzatú – korai nyugdíjazásáról az Európai Unió Bírósága már kimondta, hogy diszkriminatív döntés volt, és védhetetlennek bizonyult az egyes kiemelt perek áthelyezése is az illetékes bíróságról egy másikra.

Az uniós biztos fellépése nyomán kulcsfontosságú passzusokat kellett megváltoztatni a médiatörvényben. Kötelezettségszegési eljárás folyik az adatvédelmi biztos idő előtti menesztése miatt is. A független jegybank elleni támadás azonban elvérzett, hiába terjesztett be az Országgyűlés több törvényjavaslatot, hogy elérje Simor András elnök menesztését, ezek fennakadtak az Európai Bizottság ellenállásán.

Olyan uniós szabály azonban nincs, amely tiltaná, hogy a kormányfő a saját jobbkezét állítsa a jegybank élére, így Matolcsy György kinevezésének nem volt jogi akadálya.

A minap arra kért magyarázatot az Európai Bizottság, hogy miért szűkítették a Gazdasági Versenyhivatal hatáskörét az agrárkartell elbírálásában. Versenyt korlátozó döntésnek látja Brüsszel, és emiatt szintén az Európai Unió Bíróságához fordult, hogy az Erzsébet-utalvány alacsonyabb kulccsal adózik, mint riválisai, amelyeket kiszorított a piacról. A Magyarországról készített legutóbbi elemzés kifogásolja a plázastopot, a gyógyszertörvénynek azt a rendelkezését, hogy az egyes patikák többségi tulajdonosai maguk a gyógyszerészek legyenek, és hogy a hulladékos cégekben kötelező a többségi állami-önkormányzati tulajdon. Az Európában normának tekinthető demokratikus alapelvek megsértését azonban, hatáskör hiányában, sem a szerződés őreként fellépő Európai Bizottság, sem az Európai Parlament nem tudja szankcionálni. Bár az utóbbi a közelmúltban azt javasolta, a bizottság haladéktalanul kreáljon megfelelő mechanizmust vagy intézményt annak ellenőrzésére, hogy a tagállamok tartják-e magukat az EU értékeihez, és a jogsértést büntetni lehessen, efféle reformra a május 25-ei választásokig már nincs idő.

Ráadásul egy új, szigorú szankciórendszer kialakításához feltehetőleg alapszerződést is módosítani kellene, amire momentán nincs esély.

Visegrádi hármas

Csehországban történelmi mélységbe zuhant az EU-ba vetett bizalom, a tagság hozamát a többség elhanyagolhatónak tartja, az euró bevezetését pedig soha nem látott mértékben elutasítják a közvélemény-kutatások szerint az uniós tagság tizedik évfordulóján. Pedig idén januárban uniópárti balközép kabinet került a hat éven át regnáló euroszkeptikus jobbközép kormány helyébe, és államfőként Milos Zeman is barátságosabb az EU-val, mint elődje, Václav Klaus. A csatlakozási kérelmet kormányfőként jegyző, a belépésről szóló szerződést államfőként aláíró Klaus az évforduló kapcsán is kijelentette, semmi ok az ünneplésre, mert a tagsággal ugyan valóra vált a csehek álma, és visszakerültek Európához, ám a brüsszeli gyakorlat őt a kommunista időkre emlékezteti.

Pedig Csehország jól járt az uniós tagsággal: a csatlakozás óta Prága 12,2 milliárd euróval többet kapott Brüsszeltől, mint amennyit a közös kasszába befizetett. Az ország az euró bevezetéséhez előírt maastrichti követelmények többségének szinte a belépés óta megfelelt, az egymást váltó bal- és jobbközép kormányok mégsem siettették a közös pénzre való áttérést. Az elődjét felülbírálva az uniós fiskális paktumhoz csatlakozott új prágai kormány 2020-ra tette a lehetséges euróbevezetési dátumot.

A tavaly megbukott jobbközép kormány megszorításai és adóemelései nyomán a költségvetési hiány ismét 3 százalék alatti. Az államadósság azonban tíz év alatt több mint a háromszorosára emelkedett, igaz, uniós összehasonlításban még mindig rendkívül alacsony, a GDP 44 százaléka. Az infláció az utóbbi kilenc év átlagában 3,9 százalékon mozgott, ami lehetővé tette a sorozatos kamatcsökkentést, és ezzel a lakosság devizában történő eladósodását is elkerülték. A felzárkózás sikerét mutatja az is, hogy az egy főre jutó GDP tekintetében Csehország utolérte Görögországot és Portugáliát – igaz, ehhez az utóbbi kettőt sújtó válság is kellett.

Szlovákia lakosságának kétharmada egy március végi felmérés szerint tíz év elteltével is jó döntésnek tartja az uniós csatlakozást. A megkérdezettek 56 százaléka úgy véli, helyes volt 2009-ben bevezetni az eurót, ám nagyobb vásárlások – például gépkocsié vagy lakásé – esetén öt év elmúltával is átszámolják koronára az árat.

Az euró használatával a lakosság ötöde érzi magát európaibbnak, 47 százalékuk pedig a gyakorlatban is tapasztalta, hogy ily módon jelentősen javultak az eurózónán belüli utazási lehetőségei.

A szlovákiai közvélekedést nagyban befolyásolja, hogy néhány parlamenten kívüli szélsőjobboldali párt kivételével a politikában nem szokás Brüsszel szapulása. Az egyetlen kivételt a görög mentőcsomaghoz, illetve az eurózóna ideiglenes válságalapjához való csatlakozás kérdése jelentette, amikor a liberális Szabadság és Szolidaritás párt úgy is szembeszállt a brüsszeli javaslattal, hogy ebbe belebukott Iveta Radicová koalíciója, amelynek ők is tagjai voltak. Az EU kapcsán inkább gyakorlati kérdések merülnek fel, sokaknak nem tetszik, hogy míg az unióban 2700 euró az átlagbér, Szlovákiában még mindig nem lépte túl a 800 eurót. Az EU-tagság teremtette kiegyensúlyozott gazdasági környezetnek – és a kedvező adórendszernek – tulajdonítják viszont, hogy ömlött a külföldi tőke az országba, amely egy főre vetítve a világ legnagyobb autógyártójává nőtte ki magát, és a Csehszlovákia 1993-as kettéválásakor reméltnél jobban megközelítette gazdasági fejlettségben biztosabb alapokról induló egykori társát.

Lengyelországban a legelégedettebbek a visegrádi négyek közül a tagsággal, a lakosság háromnegyede szeret az EU-ban lenni, és ez a nagyfokú támogatás a társadalom minden rétegét jellemzi.

Ennek nemcsak az az oka, hogy a lengyelek használták ki a legjobban az egységes piac és a határok megnyílásának a lehetőségét, hanem az is, hogy Brüsszelből valóban dőlt a pénz. A belépés óta legalább 50 milliárd euróval több uniós támogatás érkezett Lengyelországba, mint amennyit Varsónak be kellett fizetnie a közös kasszába. A tagság adta lendület nemcsak az infrastruktúra fejlesztését gyorsította fel, ahhoz is hozzájárult, hogy az egy főre jutó GDP-nek az unió átlagához viszonyított arányában tíz éve 12 százalékponttal leszakadt Lengyelország már 2012-ben beérte az éltanulóként indult Magyarországot, és tavaly már meg is előzte. A lengyeleket az is jogos büszkeséggel tölti el, hogy a 2008ban kirobbant válság ideje alatt Lengyelország volt az egyetlen EU-tagállam, amely végig növekedni tudott. A kiegyensúlyozottságban segített, hogy 2007-től az óvatos gazdaságpolitikát folytató, EU-barát Polgári Platform vezette jobbközép koalíció irányítja az országot.

A legnagyobb hasznot a mezőgazdaság húzta az EU-tagságból, pedig a nyugati társaikéhoz képest kis parcellákon gazdálkodó lengyelek körében volt a legkomolyabb ellenállás a csatlakozással szemben. Az új tagok közül viszont arányaiban is Lengyelország kapja a legtöbb közvetlen agrártámogatást, és az egész EU-ban a legnagyobb mértékben részesedik a vidéki fejlesztési alapokból. A lengyel élelmiszerek számára óriási piac nyílt – és az unión belül megerősödve keletre is egyre többet exportálnak –, a kivitel tíz év alatt megnégyszereződött. A mezőgazdaságban teljes munkaidőben foglalkoztatottak reáljövedelme 2005–2012 között 57,8 százalékkal nőtt, miközben az EU átlagában ugyanez 28,5 százalék volt.

(Szerző: Farkas Zoltán)