– „Tavaszi szél vizet áraszt…” Így kezdődik az egyik legszebb népdalunk – hát kezdjük mi is ezzel a szép szimbólummal ünnepünket. A jelkép kettős. A friss, tavaszi szél mindig a szabadságot jelentette, a víznek áradásáról pedig Petőfi Sándortól tudjuk: „habár fölül a gálya, s alul a víznek árja, azért a víz az úr”.
Ez a víz most – akárcsak 168 évvel ezelőtt – árad. Csendesen ugyan, de erővel és félelmetesen. A gálya pedig hánykolódik.
A holtnak hitt magyar szabadság mindig képes feltámadni
Nemzetünk történelmében számos példát találunk arra, hogy a már megroppantnak, sőt holtnak hitt magyar szabadság a legnehezebb időkben is képes akár egy villanás alatt feltámadni. 1848 márciusa a magyar nép lelkében a gyökerező szabadságvágy, egyben az igazságos társadalmi viszonyrendszer iránti igény megnyilvánulása volt.
A magyar demokrácia, a Magyarország eszméje 1848 márciusa után többé sosem veszett el a köztudatunkból. Nem veszett el ’56-ban, nem veszett el ’89-ben, és bár manapság ismét divat ezt hangoztatni, nem veszett el mostanáig sem. Mert most ismét visszhangzanak a forradalom szavai: „még kér a nép, most adjatok neki.” Bár ez a vers 1847. márciusában íródott, még egy évig tartott, míg csak kért a nép. Addig árasztotta és duzzasztotta a vizet – a nép csendes tömegeit – a tavaszi szél.
De eljött a nap: 1848. március tizenötödike, amikor megszólaltak a csend hangjai. Annak a napnak a történetét valamennyien ismerjük. Ha hinni lehet a krónikásoknak: a Múzeum kertben akkor esett az eső.
A nemzeti minimum a szabadságra és a demokráciára épít
Van az úgy, hogy a történelem ismétli önmagát. 168 év után, 2016 februárjában Budapesten, a Kossuth téren is hatalmas tömeg gyűlt össze. És ugyanúgy esett az eső. A néma csendben csak a vízcseppek kopogása hallatszott az esernyőkön. És lélekben a forradalom egykori szónoka is ott volt, hisz a hangszórókon Petőfi Sándor intelme visszhangzott: „még kér a nép”. 168 év után, ott, a februári esőben – ismét megszólaltak a csend hangjai. És ezek a hangok ugyanazok, amelyek 1848-ban 12 pontban foglalták össze, mi az, amit „még kér a nép”.
Ma úgy mondanánk – a nemzeti minimumot fogalmazták meg. Azt a nemzeti minimumot, mely a szabadságra és a demokráciára épít. Arra a szabadságra, amely mindenki szabadsága. Azt a nemzeti minimumot, amely nem dirigál és szétszakít, hanem vállal és együttműködésre késztet. Azt, amely mindenki jószándékára, mindenki cselekvésére, mindenki akaratára számít, akinek fontos egy jobb világ.
Ki hitte volna, hogy ez a fundamentum, amit nagyszerű elődeink ott és akkor megfogalmaztak, s amelyről úgy vélték, erre minden későbbi nemzedék bizton és töretlenül építkezhet – egyszer ismét inogni, repedezni kezd – és egyszer ismét kérés, sőt követelés tárgya lesz?
Ki hitte volna, hogy ma 2016-ban ismét el kell mondanunk, hogy „kívánjuk a sajtó szabadságát”? Ki hitte volna, hogy 2016-ban ugyanúgy vitatkoznunk kell a „törvény előtti egyenlőség” és a „közös teherviselés” fogalmáról, mint 168 évvel ezelőtt?
Ma 2016-ban az uralmi hatalmi elitben a saját érdekek által vezérelt rendszer épül. Mert ma a „jognak asztalánál” egyenlők és egyenlőbbek foglalnak helyet. Mert ma a szellem napvilágát az arrogáns és ostoba hatalom lelopni készül az égről!
Az agresszió soha nem épít, de mindig rombol!
A szellem napvilágát nem adjuk. Nem hisszük, hogy a XXI. században a munkapad mellé kell küldeni 16 éves, iskolázatlan fiatalokat. Nem hisszük, hogy a helyi közösségektől megfosztott, központosított iskolákban engedelmes alattvalókat kell nevelni.
A demokráciának, a szabadságnak, életünk egyetlen elfogadható keretének nem hiszékeny és hűséges szolgálókra, hanem gondolkodó, véleményét megfogalmazó és kifejtő állampolgárokra van szüksége. Olyanokra, mint ’48-as eleink, ott, a pest-budai esőben és itt, a szegedi Kárász utcán.
Mert ne feledjük: ebben a városban, a Tisza-Maros szögében különös felelősséggel tartozunk elődeink örökségéért. Lőw Lipót, a híres „csizmás rabbi” a szegedi népről azt mondta: „Lelkes hazafiak voltak, akik az emberi méltóságot, a polgári szabadságot, az önállóságot nagyobbra becsülték a nyugalomnál, a kényelemnél”
Ők megértették: csak együtt képesek a változtatásra. Nincs a „te szabadságod” és nincs az „én szabadságom”. Mert a megosztottság gyengít és ellenséget keres, ami egyenes úton a gyűlölethez és az agresszióhoz vezet.
S az agresszió soha nem épít, de mindig rombol!
Nincs jobb világ, ha nem állunk egymás mellé, s ha nem állunk ki egymásért. Nincs haza és haladás, ha tűrjük, hogy falakat húzzanak fel közénk.
Ezeket az embereket – szegedieket, eleinket – a gondolkodás, a saját ítélethozatal képessége – a szellem napvilága tette Kossuth „nemzetének büszkeségévé”. És ezek az emberek – a mi eleink – nem csak 1848-ban mutattak példát a hazának. Ők voltak azok is, akik 31 évvel később, amikor a felbőszült Tiszával kellett szembeszállniuk, ismét csak együtt, küzdöttek az elemekkel és nem hagyták magukat. És az összefogásnak a kitartó munkának meg lett az eredménye: hiszen Szeged szebb lett, mint valaha.
A szegedi polgárok letették voksukat a jövő mellett
S majd’ egy évszázad múltán, 1956-ban ismét itt, a mi egyetemünkön mondták ki először: elég volt! Nem kérünk többet a megaláztatásból! És volt még egy 2010, s egy 2014 is: amikor ugyanezek a büszke és szabad szegedi polgárok döntöttek: letették voksukat a jövő mellett.
Szavazataikkal kinyilvánították: szabad város szabad polgárai, akik céljaikat maguk akarják megfogalmazni, ügyeiket maguk óhajtják intézni és közjavaikkal maguk akarnak gazdálkodni.
A választások aktusával egyértelművé tették: Szeged nemcsak modern, fejlődő, dinamikus európai nagyvárossá vált az utóbbi években, de elődeihez, legszebb hagyományaihoz méltó demokratikus, polgári közösséggé is. Olyan polgárok közösségévé, akik elutasítják a gyűlölködést, nem kérnek a félelemből és a szélsőségekből, nem lehet őket sem zsarolni, sem fenyegetni – és nem a szavaknak, hanem a tetteknek, az eredményeknek hisznek.
Higgyünk benne, hogy a csend hangjai megszólalnak!
Itt az idő, hogy ma is eldöntsük: a szavaknak vagy a tetteknek hiszünk. Azt hisszük, amit elhitetnek velünk vagy azt hisszük, amit látunk és tapasztalunk.
Ma már biztosan tudjuk: a hatalom által rajzolt Tündérország nem létezik. A „nemzeti együttműködés rendszere” fuldoklik a lövészárokharcban, az ellenségkeresésben, a háborús retorikában. A „haza és haladás” a „szabadság és tulajdon”: a legszebb ’48-as jelszavak pedig segítségért kiáltanak.
Még kér a nép. Mondjuk ismét halkan, de határozottan Petőfi Sándorral. Ma, március 15-én jusson eszébe mindenkinek az esőcseppek koppanása a néma csendben 1848-ban a múzeum kertben – és 2016-ban a Kossuth téren.
És higgyünk benne, hogy a csend hangjai megszólalnak, lehet, hogy már ma. – fejezte be ünnepi beszédét Szabó Sándor.
A megemlékezést követően a pártok és civil szerveztek elhelyezték a hála és köszönet koszorúit, virágait Kossuth Lajos Klauzál téri szobránál.
