Amikor egy ország első embere gátlástalanul uszít szerencsétlenek ellen, hogy leplezze, mennyire kihullott a gyeplő a kezéből, és már csak recseg-ropog az építménye;
Amikor vannak néhányan, akik kellően ostobák ahhoz, hogy ráharapjanak erre a csalira, viszont kellően gonoszok ahhoz, hogy önmagukból kifordulva ordítsák az utcán, hogy „ledarálunk minden román csecsemőt”;
Amikor ezeket a sötét szellemeket a kormány nem akarja, vagy talán már nem is tudja visszatuszkolni a palackba, ahonnan öt szavazatért előrángatta őket mikor úgy tartotta jónak;
Akkor muszáj egyet hátrébb lépni, és úgy nézni az egészre.
Slobodan Milošević 1989-es, Kosovo Polje-i beszédét akár Orbán Viktor is mondhatta volna tegnap, vagy mondhatná holnap.
A Betyársereg a déli határnál masíroz. Magukat fociultráknak nevező szörnyeteg gazemberek pedig a Keleti előtt várják és remélik, hogy valaki az útjukba áll. És eközben már nem látják az embert, amikor a földön ülő rongyos, éhes és fáradt családra néznek.
Tudjuk, hova, meddig vezethet ez az út. A Srebrenica melletti több ezer kopjafa erdejébe. Hogy Orbán mennyire elvetemült, és tényleg nem ismer-e semmilyen erkölcsi határt, ha a hatalomban maradásról van szó, már nem tudom. De nem szeretném megvárni, hogy kiderüljön. Ugye, barátaim, még mi vagyunk többségben?
Bárány Balázs,
az MSZP elnökségi tagja
