Álnokság - Gyalázat

Elmúlt egy világ. Igazából mindenütt, de Magyarországon kicsit másként. Nálunk jogrendileg is véget ért a demokrácia, jóllehet maradtak még reménykedők. 2010-ben kifordultunk Európából, s elfoglaltuk új helyünket a kontinens dél-keleti karéjában, ahol az ukrán, a fehérorosz és a román politikai kultúra dívik. Üdvözlöm az olvasót az "elcsalható választások" világában.

Az öntudatos polgár esélye pedig szinte mindig "a" választás lehetősége volt. Két feltétellel. Az egyik az eligazodás képessége, a másik pedig az ezt lehetővé tevő szabad sajtó. Tulajdonképpen "csak" ez utóbbit kell megölni, s gyorsan meg is szűnik az első.

Nem mai keletű a fenti összefüggés. Mindössze az érvényesülésének az ereje változott. Ma éppen totális. Volt ez azonban puhább is. Amiről beszélek, az a póráz hossza, de a lényeg, hogy volt, van és lesz póráz! Ez a garancia arra, hogy a demokrácia a palackban marad. Kívülről persze jól láthatóan, tehát látszólag van.

Visszatekintve immár több éve, hogy a felkelő nap igézetét hordozó reggeli televíziós műsor egyik főmuftija diszkréten tudtomra adta, hogy amennyiben az általam (akkor) befolyásolt állami intézmény egy jelentősebb összeggel támogatná őt (őket?), úgy rendszeresen teret adnának nekem, s arról beszélhetnék, amiről csak akarok, sőt, azt kérdeznének, amit csak akarok. Nem éltem a lehetőséggel.

Mások inkább. Így aztán jobbára csak akkor jutottam képernyőre, ha valami megkerülhetetlen mondattal kiverekedtem magamnak ezt a lehetőséget. Így csúsztam bele a vörös megmondó-ember státuszába, annak minden kifacsarható következményével együtt. Nem bánom, pontosabban belenyugszom, hogy az én politikai életemben számomra ezt dobta a gép. Ettől még nem változik az, hogy a sajtó, a média nem csupán leteperhető, hanem sokszor egyenesen a zsurnaliszták egyes vezérei kérik, követelik ki a pórázt.

Ugyanitt fogant egy másik fontos tapasztalatom, amikor éppenséggel semmilyen fizetőképes intézményt nem befolyásoltam, ámde érdekes módon felfedtem az egyik magyar (?) nagyvállalat állami elszámolási kapcsolatait, hogy tehát többet szed ki a közkasszákból, mint amennyit oda befizet..., nos, a műsor kérdezője, aki főállásban nem mellesleg egy nyomtatott újság vezető munkatársa volt, az adott produkció után igen megveregette a vállamat, hogy ez aztán a hűha! Javasoltam, folytassuk a témát a lapjában! A kifehéredő arcban elhelyezkedő száj elképedve adta tudtomra: csak nem képzelem, hogy veszélyeztetné a szóban forgó céggel való reklámszerződését? Aha, gondoltam magamban, így kell mások számlájára viháncolni a sajtószabadság oltárán.

Egy szó, mint száz, a fentiek csak epizódok ahhoz képest, ami a különböző hivatalok, sőt pártok, illetve holdudvaruk szövevényes könyvelései, és ezzel párhuzamosan a mindenkori médiatér tartalma közötti tartós kapcsolatokat jellemzik. A Teremtő kegyelméből jómagam csupán egyszer találkoztam szemtől szembe egy könyvelési tételhez csatolt olyan teljesítményigazolással (értsd: egy cikk fénymásolatával), amely - egyebek közt - engem volt hivatott lejáratni. Vezető szerkesztők bétéi, káeftéi hosszú évek óta ontják az ilyen-olyan számlákat a legkülönbözőbb helyekre, hogy a pénz útja nehezen legyen felfedhető, miközben a beosztott újságírók szinte száz százaléka effektíve éhezik. Azaz, akár silány falatokért is írnak, hol a gazdi kezéből kapva, hol máséból.

Tudom, igazságtalan vagyok, hiszen aligha akad bárki érintett, aki engem igazolna. Maradjunk hát annyiban, hogy az augusztusi ordas uborkaszezonban meghibbantam, és irkálok ostobaságokat. Ám hadd legyek méltányosan optimista is! Fentiek nem vonatkoznak a magyar sajtó és a média teljes egészére, csak a meghatározó részére. Akinek nem inge ...

Vannak persze csodák. Egyik-másik fanatikus (és szükségszerűen éhkoppon lévő) zsurnaliszta időnként elképesztő teljesítményeket produkál, feltéve, hogy még nincs kikapcsolva a számítógépét működtető áram a lakásában. Azonban bármit is visznek véghez, vékonyka hangjukat könnyedén elnyomja a kereskedelmi tévék híreknek álcázott baleseti és bűnügyi krónikája. A lapok, rádiók, portálok zömmel és szó szerint egy az egyben ugyanazokat az MTI anyagokat nyomják, mert nincs pénzük akár csak egy-egy telefonbeszélgetésre, amelyekkel a tudósítások mögé nézhetnének. Mondjuk ki: ma Magyarországon a hírek 90 %-át az állam állítja elő. S ha valakinek ez nem tetszik, azt akkor emlékeztetem, hogy a hirdetési piac többségét is az állam, illetve az állami vállalatok uralják. A kör itt be is zárul.

S ha most bárki azt gondolná, hogy a sajtót, a médiát ostorozom, az mérhetetlenül téved. Nem! A politikai vakságot okolom, amelynek révén elmaradt az a közfelismerés, hogy már csak merő méretgazdaságossági okoknál fogva, pusztán piaci alapon, Magyarországon álmodozni sem lehet szabad sajtóról!

Ebben a helyzetben az egészséges polgári reflex azt mondaná, hogy a polgárok jól felfogott érdekeiből kiindulva, a polgárok saját maguk fizessék meg önmaguk korrekt tájékoztatását, azaz a szabad polgárok saját zsebükből, s esetleg az általuk befizetett adókból a polgárok intézményei gondoskodjanak a sajtó szabadságáról! Ha ez a mondat túl bonyolultnak tűnne akkor egyszerűbben: az állam igenis jutalmazza meg azokat a sajtó- és médiamunkásokat, akik az állam (és mások) disznóságait felfedik! Ma ez a logika a feje tetején áll. Az állam egyenesen üldözi az igazi hírvivőket, ámde eteti a manipulátorokat, s ami a legnagyobb szégyen, a polgárok pénzéből!

Ezért lett lehetséges az, hogy egyik volt államfőnk elegánsan lehazudhatja azt a diktatúrát, ami épp az ő igen egyértelmű támogatásával jöhetett létre. Ezért lehetséges az, hogy az önkritika helyett elböffentett, és másokat dorgáló szavaira az őt is ejtő hatalom hisztérikusan prüszkölhet, szinte érdemi kommentár nélkül.

Ezért lehetséges az, hogy a kormányzó elit a közhatalom eszközeivel, azaz jogszabály-alkotással komplett iparágakat tehet tönkre, kiszorítva minden addigi szereplőt, majd a romokon az állami álca alá bújtatott klienseit teszi meg intézőknek, akik aztán önmagukat hozzák új helyzetbe.

Mielőtt a vagdalkozás vádját rám hintenék, gyorsan említek három példát. A válság tépázta építőiparra a kormány rámérte a kegyelemdöfést az állami (s ennek nyomán önkormányzati) beruházások lényegében totális felfüggesztésével. Szinte minden eddigi szereplő padlót fogott, illetve éppen most fogja meg a padlót. A hazai és európai pénzekből elindított új hajtások mindegyike viszont a kormányzók holdudvarának ellenőrzése alá kerültek. Ma Magyarországon gyakorlatilag nincs olyan számottevő építkezés, amely nélkülözné a Közgép, vagy az Épkar masszív szerepvállalását. Hasonlóképpen, sokszoros adó kivetésével fojtották meg a teljes magyar szerencsejáték ipar nem-állami részét. Az eddigi szereplők lapátra kerültek, s az új engedélyek kiadását immár egyetlen kéz végzi a saját csatolmányai javára.

És ha valaki tudni akarja, mi végre is volt nemrég az arab világ bizonyos része iránt fellángolt magyar szerelem, akkor annak figyelmébe ajánlom a Malév szenvtelen kivégzését, s annak következtében a ferihegyi reptér elgyengítését. Miért is? Ha ez utóbbi kivérzik, s ezáltal tulajdonost vált, akkor az új befektető bizony az Öböl országaiból fog érkezni, amint a nemzeti légitársaság esetleges feltámasztása is ugyanerre a forrásra van felhangolva. Olajdollárokból? Ugyan már! Azokból egy fillér sem jön ide. Őszintén, miért is jönne? A nagy odalátogatások indítéka sokkal inkább az új magyar oligarchia összesíbolt pénzeinek biztonságba helyezése volt, s hogy onnan "külföldi" befektetők képében térhessen vissza nagy adómentesen, nyilván valami magasztos magyar "nemzeti cél" szolgálatában, s értelemszerűen gazdaság-diplomáciai sikernek beállítva.

Várom azt a pillanatot, amikor az állami kézben lévő, és monopol helyzeténél fogva nyilván és égetően népszerűsítésre szoruló paksi atomerőmű, meg a hasonszőrű posta, avagy a villamos művek, stb. reklámpénzein dőzsölő hírtévé oknyomozó stábja saját költségén öbölbeli munkára indul ...

Habár idehaza is lehet gyöngyszemeket találni. Mélázzunk el, mi végre is a telekom cégek (és mögöttük a felhasználók) szakadatlan gyötrése, csak nem az a cél, hogy a törölközőt esetleg bedobók helyére az állam haverjai által gründolgatott új szolgáltató nyomulhasson be? Miért is döngöli az állam a földbe a villany-, gáz-, stb. szolgáltatókat a végfogyasztói árak befagyasztásával? Ha annyira fontos lenne az árak kordában tartása, akkor sokkal kézenfekvőbb lehetne a világrekorder magyar állami rendszerhasználati díjak csökkentése. De nem! Ha a jelenlegi közüzemi cégek bármelyike is feladná az egyre kínzóbb kényszerfinanszírozást, nyilván odaugrana valami nemzetinek álcázott baráti kör, amelyik immár könnyített feltételekkel szállhatna ringbe a fogyasztókért.

És igen, rosszmájú vagyok! A piaci alapon megmagyarázhatatlan forintárfolyam-mozgások mögött is bátran sejtek bennfentes sürgölődést! Most például érdemes forintot venni. Ide a rozsdás bökőt, hogy a kormányzati korifeusok - szabadságukról visszatérve - fognak olyat mondani, amitől az euró ára az egekbe szökik, s akkor majd érdemes lesz a most olcsón vett valutát búsás haszonnal eladni. Mármint azoknak, akik információ-közelben vannak, illetve van bőséggel mindenféle pénzük.

A haveri kőrön kívüli vállalkozások és általában is a háztartások ugyanis borzalmasan kiszáradtak, készpénz egyre kevesebb van a piacon. A boltok tátonganak az ürességtől, s ami pénzt mégis náluk hagynak a vásárlók, annak a java legelőször is az államhoz megy, viszont a szállítók egyre ritkábban látják az portékájuk, szolgáltatásaik ellenértékét, a dolgozók pedig hónapról hónapra kevesebb fizetést kapnak, ha egyáltalán. Nomármost erre jön az arcátlanság csúcsa, éspedig az ún. tranzakciós adó. Ezen a néven Európában a spekulatív tőkemozgásokat adóztatják, Magyarországon viszont fordítva, azaz épp a spekulánsokat nem, mindenki mást meg igen. Ennél ékesebb közvetlen bizonyíték nem kell nekem arra nézvést, hogy a kormányközeli cápák, zsonglőrök szabadon vihetnek, fosztogathatnak mindent, a nép pedig kitörölheti a szemét az elmúltnyolcévezéssel, amely időszak teljes terjedelme hovatovább a paradicsomi állapotok emlékét hordozza az elmúlt két évhez képest.

Mondhatni, hogy túlzok, szerintem pedig nem. Ám ha ezt az írásomat a Népszava közli, akkor megemelem előtte a kalapom. Amennyiben ez a gesztus esetleg kevés lenne, akkor cserébe még azt tudom felajánlani neki, hogy csinálok a javára egy kis reklámot. Például így: "Magyar Polgár! Ha azt akarod, hogy a Népszava úgy táncoljon, ahogy Te fütyülsz, akkor ne hagyd ezt másokra! Fizesd meg Te! Fizess elő a Népszavára!"

Szanyi Tibor országgyűlési képviselő (MSZP) /

http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=576646