Az MSZP Tudományos, Felsőoktatási és Innovációs Tagozat állásfoglalása

A kereszténydemokrata oktatási államtitkár bejelentette azokat a felvételi keretszámokat, amelyeket a nemzet romba döntésének kormánya a következő tanévben az egyetemre, főiskolára jelentkező diákok felvételére engedélyezett. Eszerint a következő tanévben mindössze 34 ezren vehetnek részt ingyenesen a felsőoktatásban, mintegy húszezerrel kevesebben, mint az előző tanévben. Az egyetemek, főiskolák további mintegy húszezer szabad helyére azok jelentkezhetnek, akik hajlandóak – és családjuk tud – több százezer, vagy akár másfélmillió forintot fizetni évente a tanulás jogáért. Az a kormány döntött így, amelyik néhány évvel ezelőtt még népszavazásra mozgósította híveit a szocialista-szabaddemokrata kormány egy ennél sokkal szelídebb és humánusabb tandíjelképzelése ellen.

A tavalyi 4 900 közgazdász helyett mindössze 250, a 800 joghallgató helyett mindössze 100 diák tanulhat állami pénzen ezeken a szakokon. Pedig minden felmérés szerint az ilyen diplomával rendelkezők helyezkednek el a legkönnyebben hazánkban, ami meglehetősen egyértelmű jelzés arra, hogy a magyar gazdaságnak továbbra is szüksége van jogászokra és közgazdászokra. Ennek az intézkedésnek egyetlen logikus olvasata az, hogy a kormány az ilyen szakokat választókat fizetős képzésbe kívánja terelni. Szinte teljesen lezárja a mobilitási csatornákat azoknak a családoknak a gyermekei előtt, akiknek a jogi- és közgazdasági egyetemi képzés finanszírozása túlzott anyagi terhet, kockázatot jelent. Egy kicsit sarkítva: csak a közgazdászok és jogászok gyermekei engedhetik majd meg maguknak, hogy közgazdászok és jogászok legyenek. Ezekkel a közoktatási és felsőoktatási törvényekkel szembe megyünk a Bologna-rendszer értelmével, a tudás demokratizálásával. Amíg ez a két törvény hatályban van, addig csak a városi, jó anyagi körülmények között élők gyermekei fognak érvényesülni, bejutni az ingyenes helyekre. Ebben a rendszerben Orbán Viktor soha nem lehetett volna joghallgató.

Mostanában sokan teszik fel a kérdést: kiszámolta bárki a döntéshozók köreiben, milyen következményei lehetnek egy ilyen lépésnek? Milyen következménye lesznek, ha kiürülnek az egyetemek? Ha jó néhány ellehetetlenül? Ha szakember hiány lép föl ott is, ahol eddig nem volt? Közben semmi sem garantálja, hogy a hiányszakmák képzése rövid távon fellendül, noha a műszaki és informatikai képzések keretszámai meredek emelkedést mutatnak. Giró-Szász András kormányszóvivő szerint ez a „tudásközpontú gazdaság” előmozdítása miatt szükséges. Bármit is jelentsen ez a kifejezés a kormány olvasatában, valójában egyszerűen arról van szó, hogy a miniszterelnök szerint Magyarországnak több mérnökre és felsőfokú műszaki szakemberre van szüksége. De ezt sem mérte fel pontosan senki, pedig a döntésnek hosszú távon legalább akkora és olyan káros hatása lehet, mint bármelyik, Matolcsy György nevével fémjelzett gazdaságpolitikai lépésnek.

Egy korábbi alkotmánybírósági értelmezés kimondta, hogy a felsőfokú tanulmányok folytatása alanyi jog, amely közvetlenül kapcsolódik az emberi méltóság általános személyiségi jogához, a személyiség kibontakozását, a személyi adottságok és törekvések kifejleszthetőségét, illetve érvényesíthetőségét garantálja. De hol van már ez a jog? És hol van már az az Alkotmány?

Az új Alaptörvény szerint „Magyarország védi a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Művészeti Akadémia tudományos és művészeti szabadságát. A felsőoktatási intézmények a kutatás és a tanítás tartalmát, módszereit illetően önállóak, szervezeti rendjüket és gazdálkodásukat törvény szabályozza.” A felsőoktatásban az elmúlt években lezajlott nagyarányú változások következtében világszerte radikálisan megváltoztak az oktatás, illetve a nevelés céljairól és feladatairól vallott elképzelések. A változások ugyan az egész oktatási szférát érintették, ugyanakkor leglátványosabb módon a felsőoktatás területén figyelhetőek meg. A felsőoktatás, mint „probléma” körül napjainkban világszerte kibontakozó elméleti és gyakorlati vitáknak egyik központi kérdése, hogy korunk társadalmainak egyre inkább a tömegoktatás szolgálatába állított egyetemein miként lehet majd az évezred igényeinek valóban megfelelő értelmiségi szakembereket képezni.

A választ nem „hatalmi szóval”, nem rendeletekkel, törvényekkel, hanem az egyetemeken belül, az egyetemi autonómia keretei között kell megtalálni. Az egyetemek ugyan ma sem teljesen autonómok, az új törvényben mindez azonban még jobban kiüresedett. Több helyen jelentősen szűkíti az intézmények döntési kompetenciáját, a vezetők kiválasztást állami egyetértéshez köti, a hatalom ellenőrizni kívánja az egyetemek, főiskolák tudományos és oktatói tevékenységét, meg akarja határozni az intézmények belső struktúráját, működési rendjét. Az intézmények mozgástere rendkívül korlátozott lesz, meghatározó kérdésekben valódi döntési kompetenciájuk megszűnik. Ez sem a tudományegyetemeknek, sem a főiskoláknak nem biztosítja a fejlődés lehetőségét. Az előbbiek számára nem garantálja a kiemelkedő teljesítmény támogatását, utóbbiakat pedig egyenesen megfosztja a fejlődés lehetőségétől azzal, hogy a mesterképzésből kizárja őket. Eredménye egy központilag közvetlenül irányított, a felsőoktatás tartalmi kereteit és mindennapi működését rendeleti úton szabályozó rendszer létrehozása lesz. A felsőoktatás működési kereteit már nem a törvény, hanem olyan rendeletek határoznák meg, amelyek többségének pedig a törvényben volna a helye. Nem veszi figyelembe a kormány a Magyar Akkreditációs Bizottság szakmai véleményét sem, nem érdekli a Magyar Rektori Konferencia állásfoglalását; azaz nem törődik a magalapozott szakmai állásponttal.
 
Az egyetemi autonómia az egyetem szellemét jelenti: a tudomány szabadságának biztosítását, a szabadság nevelő erejének érvényesítését, az ebből következő komoly felelősséget a professzorra és a hallgatóra vonatkozóan, sőt, az egyetem hatáskörébe tartozó külső világra nézve is. Nem lehetséges, hogy szabadság nélkül a tudomány fejlődhessék; nincs mód arra, hogy az egyetem autonómia nélkül szabad lehessen. Amennyire európai demokratikus norma a bírák függetlensége, legalább annyira az az egyetemi professzorok függetlensége is. Az igazságszolgáltatás és az igazságkeresés ugyanazt az elbírálást követeli meg magának.

Eötvös egy ízben két pesti egyetemi tanárt hivatalból nyugdíjazni akart. Akkor elhangzott emlékezetes mondatait máig idézik: „Én tisztán a tudományosság érdekéből akarok ugyan pár tanárt nyugdíjazni, de nem lehet-e valamikor oly miniszter is, aki a tudományos érdek ürügye alatt politikai vagy egyéb tekintetből teszi ugyanezt s ez által a tanszabadságot elnyomja? Én erre nem nyújtok előzményt. Inkább legyenek az egyetemen gyenge vagy elgyengült tanerők s inkább segítsen az ország e bajon némi pénzáldozattal, úgy, hogy a tanerőket szaporítja, mintsem, hogy Damoklesz kardjaként függjön a tanár felett a kormány általi elmozdíthatás vagy nyugdíjaztatás és ezáltal a tanszabadság elnyomathassék“.

Az a szellem, amely e szavakból árad, világosan kifejezi azt, ami az egyetemi önkormányzatban a lényeg. Sem arról nincs szó, hogy az egyetem a fenntartási költségekkel számadás nélkül gazdálkodjék, sem arról, hogy a karok vagy a tanszékek vezetői posztjainak betöltése - és általában a belső élet kérdéseiben - felelősség nélkül intézkedjenek, még arról sem, hogy – Eötvös szavaival szólva – az „elgyengült tanerők” a korhatáron túl is elfoglalva tarthassanak tanszékeket. Csupán arról, hogy a tudomány szabadsága – a kutatásé és tanításé – biztosítva legyen.

Máskülönben visszalépünk a 19. századba!


Budapest, 2012. január 12.

                                                                  
Magyar Szocialista Párt
Tudományos, Felsőoktatási és Innovációs Tagozat