– Sok esztendeig alelnöke volt az Európai Parlamentnek. Jelenleg milyen feladatot lát el?
– 22 évig voltam a spanyol parlament tagja. A történet 1977-ben kezdődött, hiszen négy évtizednyi fasiszta diktatúra után, ekkor állt fel először a parlament. A hidegháború reálpolitikájának egyik nagy paradoxona, hogy Spanyolország még a diktatúra idején is az úgynevezett „szabad világ” egyik megbecsült tagja volt, de sokan – köztük jómagam is – hosszú éveket töltöttünk börtönben, csak mert szerettünk volna olyan szabadon élni, mint a „szabad világ” többi része. A spanyol parlament tagjaként ugyancsak tagja lehettem az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének, valamint az Interparlamentáris Uniónak. Büszke vagyok rá, hogy mindkét említett szervezet megválasztott elnöke is lehettem 1992-től 1996-ig, illetve 1997-től 1999-ig. Ugyanebben az évben hagytam el a spanyol parlamentet, és lettem tagja az Európai Parlamentnek, ahol az elkövetkező 15 esztendőt is töltöttem. Mindez három ciklust jelent. Az utolsó kettőben többek között a parlament alelnöke is voltam. 2014-ben, 74 évesen, úgy döntöttem, itt az ideje befejezni parlamenti pályafutásomat. 37 esztendeig voltam ezen a pályán, ami pontosan eddigi életem ötven százalékát jelenti.
Idén júniustól tehát fiatal nyugdíjas vagyok, és meglehetősen élvezem is az új szerepkörömet. Gyakran leginkább az foglal le, hogy megtanuljam a semmittevést, ami eléggé nehéz a magam mögött hagyott évek tükrében. Egyedül a brüsszeli Európai Történelem Háza igazgatótestületének alelnökeként vagyok aktív. A 2015 végén megnyíló intézmény egyébként nincs messze az Európai Parlamenttől. Visszavonultam tehát a parlamenti tevékenységtől. Pártom, a PSOE tagjaként is csak helyi és regionális szinten tevékenykedem alkalomadtán.
- Mivel foglalkozott az EP alelnökeként?
– Én voltam a felelős az unión belül a többnyelvűség megvalósításáért. Elmentem a Sorbonne-ra is, egy ezzel a témával foglalkozó konferenciára. Utoljára 1968-ban jártam ott, amikor részt vettem a diáklázadásban. Akkor tavasz volt Párizsban, és tavasz a lelkemben is, hiszen fiatal voltam. Azóta eltelt több évtized, és ezért meglepett, hogy a hallgatók afféle élő legendaként kezeltek. Persze ’68 élménye nem múlik el az ember életéből nyomtalanul…
– Személyes találkozásunkkor mesélte, hogy rendszeresen egy teljes újságoldalt ír megyéje lapjába. Ez még ma is így van? Önöknél nincs gond a szólás- és sajtószabadsággal?
– Az elmúlt 15 évben – tehát ameddig választópolgáraimat képviseltem az Európai Parlamentben – minden második vasárnap megjelent egy egész oldalas írásom a Ciudad Real tartományban kiadott LANZA nevű napilapban. Ennek az volt a célja, hogy azok a polgárok, akik engem megválasztottak, értesülhessenek az európai intézményrendszerben (főleg a parlamentben) bekövetkezett fejleményekről, változásokról. Saját gondolataimat is megosztottam velük, így ők eldönthették, hogy valóban olyan munkát végzek-e, amilyenre számítottak megválasztásomkor. Összesen nagyjából 370 cikk született, amiből 30 a speciális téli- illetve nyári kiadásokban jelent meg. Ez a 370 oldalnyi szöveg rengeteg e-mail-váltást, vitát, de ugyanakkor megbecsülést is szült a 15 év alatt.
Az utolsó cikkem az európai parlamenti választások napján jelent meg, tavaly júniusban, „Hálával és reményekkel búcsúzom” címmel. Köztisztviselőként mindig is felelősségemnek éreztem, hogy választópolgáraim tisztában legyenek tevékenységem részleteivel. Amint befejeztem képviselői munkámat, úgy éreztem, hogy már nem kötelességem ilyen jellegű írásokat megjelentetni.
Ami kérdése második részét illeti, meggyőződésem, hogy a média- és szólásszabadság elengedhetetlen komponense minden demokratikus berendezkedésű államnak és társadalomnak. Mi ebből semmi sem tapasztaltunk a Franco-diktatúra idején. Akkor, amikor – ismétlem – Spanyolország elvileg a szabad világhoz tartozott. Így vélték a szabad világ vezető hatalmai is. Egyébként azóta sem kértek ezért a „tévedésért” bocsánatot… Így tehát pontosan tudom, hogy miről beszélek. A LANZA szerkesztősége felkért ugyan a cikksorozat folytatására, de vissza kellett utasítanom az ajánlatukat; „hálával és reményekkel elbúcsúztam”.
– Mi a véleménye a párizsi terrortámadásokat követően kialakult helyzetről?
– A párizsi terrortámadások egyszerűen szörnyűségesek, borzalmasak voltak. Nem tudok sokkal többet mondani, mint hogy mélységesen elítélem a fanatizmust. Nem szabad, hogy emiatt bármilyen formában is korlátozzák a szabadságjogokat. Épp ellenkezőleg: itt a megoldást az oktatás és az egymás iránti tiszteletre tanítás jelentheti. Az a kihívás, hogy úgy kell megőrizni a szabadságunkat, hogy fokozni kell a megelőző és biztonsági intézkedéseket.
– Találkozott, beszélgetett-e Brüsszelben Orbán Viktorral? Mit gondol az általa megvalósítani kívánt illiberalizmusról, Magyarország keleti nyitásáról és a Putyin-barátságról?
– Természetesen több ízben is találkoztam Orbán Viktorral Brüsszelben és Strasbourgban egyaránt. Nem egyszer levezető elnök voltam, amikor felszólalt az Európai Parlamentben. Sohasem beszélgettem vele hosszabb ideig, ám ő mindig korrekt, mi több, barátságos volt a levezető elnökkel. Akkor is, amikor néhány hozzászólása kifejezetten provokatívra sikerült – ekkor azonban nem én elnököltem az ülést. Az Európa Tanács-beli soros magyar elnökséggel kapcsolatban: nyilván a hozzám hasonlóak nem örültek annyira Orbánnak, de leginkább az ott dolgozó többi magyarnak volt kellemetlen, valamint az Európai Néppárt objektívebb képviselőinek – hiszen Orbán és a Fidesz is az ő pártcsaládjuk tagja.
A Putyinról, valamint az orosz-EU kapcsolatokról őszintén úgy gondolom, hogy Orbán következetes, amikor Putyint kell dicsérni, hiszen mindkettőjüknek hasonló az ideológiarendszere és stratégiája. Mindketten extrém jobboldali populista politikusok: gazdasági kérdésekben sokszor ultraliberálisok, társadalmi témákban (például a homoszexuálisok helyzete) pedig leginkább egyfajta reakciós, ultranacionalista álláspontot képviselnek. Ehhez hozzátartozik, hogy álláspontom szerint, az európai építkezés folytatódhat Oroszországgal, vagy Oroszország nélkül, de biztosan nem Oroszország ellenében. Ugyanígy az EU hozzájárulhat az ukrán krízis megoldásához akár Oroszországgal, akár – ez kicsit nehezebb – Oroszország nélkül, de bizonyosan nem Oroszország ellenében. Meggyőződésem, hogy a mai globalizált kontextusban egyfajta testvérkapcsolat van az EU és Oroszország között. Sőt, ikertestvéri, sziámi-ikertestvéri kapcsolat van közöttük, tehát muszáj egyeztetniük, koordinálniuk, együttműködniük. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs helye a megalapozott kritikának. Egyébként ugyanez az álláspontom Amerikával kapcsolatban is, azzal az Amerikával amelyik – engedje meg, hogy harmadszor is megismételjem – a szabad világ vezetője volt, amikor én Spanyolországban kizárólag azért ültem börtönben, mert egy fiatal szabadságharcos voltam.
– Miként látja a Magyarországon elharapódzott korrupciót, a vezetők döbbenetes gazdagodását? Mit kellene tennie a kormánynak az USA-kitiltások kapcsán?
– Nincsenek részletes információim a Magyarországon jelen lévő korrupció mértékével kapcsolatban. Hasonlóképp nem tudok sok mindent a kitiltási botrányról sem. Természetesen ellenzem a korrupciót, de Spanyolországban például a vezető PP Párt korábbi pénztárnokai jelenleg korrupció miatti börtönbüntetésüket töltik. A vízumokat pedig általánosan ellenzem.
– Mit kellene másként csinálniuk az ellenzéki pártoknak, hogy a tüntető civilek végre elfogadják őket és megvalósuljon a kormányváltás?
– Erre a kérdésre Görögországban talán jobban tudnák a választ. Jelenleg azt tudom csak mondani, hogy amikor pártom ellenzékben politizál, mi arra igyekszünk emlékeztetni a választópolgárokat, hogy mit csináltunk, amíg kormányon voltunk. Meghallgatjuk a problémáikat, és vállaljuk, hogy megpróbálunk azokra megoldást találni.
– Történt-e változás a fia és a lánya politikai tevékenységében? Vannak-e unokái, és ha igen, mennyi idősek?
– A fiam (aki hamarosan 54 éves lesz) már sok-sok éve az ENSZ New-York-i főhadiszállásán dolgozik, mint az ENSZ Fejlesztési Programjának ügyvezető-helyettese. A lányom jelenleg 51 éves és művészeti fordítóként dolgozik (kiállítások katalógusainak és madridi múzeumoknak fordít) valamint egy munkaügyi és foglalkoztatási cég vezetőjeként coaching munkát is végez. Van egy unokám, aki jelenleg húszas évei végén jár, és szociológiai, jogi, valamint politikatudományi mesterképzésben vesz részt.
*
Miquel Angel Martínez Martinez teljes, szép életet mondhat magáénak. Gyermekei, unokája azon az úton haladnak, amelyen nagyszüleik és édesapjuk. Mit lehet ehhez hozzátenni?
Olvasóink, a szerkesztőség és a magam nevében is nagyon boldog születésnapot, és további tevékeny éveket kívánok!
Körmendi Zsuzsa
***
Miguel Angel Martínez Martinez minden protokoll rendezvényen lazán kihajtott ingnyakkal és selyemsállal, vagy éppen puritánul állig begombolt ingben jelenik meg. Ezt a különös szokását a világ valamennyi országában elfogadják – még a szigorú protokollt tartó Vatikánban is. Hasonlóan „hiányos öltözékben” vette át Mitterandtól a francia Becsületrendet. A Franco-diktatúra 20 év börtönre ítélte: baloldali vezetőként illegális propaganda terjesztéséért hat esztendőt, földalatti szervezkedésért és az államfő – azaz Franco, akit fasisztának, diktátornak, gyilkosnak nevezett – sértegetéséért darabonként ugyanennyit, és az állambiztonság veszélyeztetéséért további kettőt. A rendőrségen nemcsak brutálisan megkínozták, de ott került fenyegető szavak kíséretében a kötél a nyakába. A nyakkendő mellőzését afféle demonstrációnak szánja. Így kívánja a világ politikusait figyelmeztetni arra, hogy még ma is vannak olyan országok, ahol úgy bánnak az emberekkel, mint tették azt vele egykoron Francoék. A baloldaliságnak hagyománya van a családjában. Édesapja és édesanyja szintén megjárta Franco börtönét. A fia is részt vett a szocialista ifjúsági mozgalomban. Tizennégy esztendősen Francoék börtönbe zárták. Az volt a szerencse, hogy két nappal bebörtönzése után megbukott Franco diktatúrája.