– Hiába nevet mindig a szeme, hiába közvetlen, mégis úgy vélem, nehezen enged közel magához bárkit.
– Jók a megérzései. Valamennyien több rétegből állunk, és a másikkal való kapcsolat mélysége határozza meg, hogy kinek-kinek hány rétegbe engedünk bepillantást. Ez az egyik módja annak, hogy harmonikus kapcsolatban legyünk a világgal. Ami pedig a barátságosságot illeti, be kell vallanom, hogy ha munkáról van szó, bizony a legközvetlenebb kollégáimat illetően nem mindig illik rám a jelző. Ígéretekre ugyanis semmit sem lehet építeni.
– A munka, a tenni akarás rendkívül fontos része az életének. Részben ennek voltak köszönhetők miniszteri kinevezései a szocialista kormányokban. Ám egy ember tevékenységének legigazibb fokmérője mindig a civil társadalom elismerése. Az Ön esetében például az, hogy szülővárosa, Celldömölk díszpolgára lett.
– Ugyan Celldömölkön jöttem a világra, ám mindössze két hónapig éltem ott – így természetesen nem emlékszem erre az időszakra. A díszpolgárságot gyakorlatilag azon ügyek hozták, amelyekkel megkerestek a helybeliek. Közösen oldottuk meg valamennyit, s ez a tény jelentette később az elismerés okát. Büszke vagyok rá.
– Csak szülővárosa volt Celldömölk. Melyik volt a „nevelővárosa”?
– Szombathelyen nőttem föl. A ma is jónevű Nagy Lajos Gimnáziumba jártam. Szívesen emlékszem vissza arra a teljesítménybarát környezetre, ahol egymást követték a tanulmányi versenyek, ahol a légkör, a tanárok, a diákok mentalitása egyaránt azt sugallta, hogy nem elég iskolába járni, nem elég megtanulni a leckét, rendszeresen tenni kell valamit ezen túl is. A vasi megyeszékhelyen a Haladás pályája mellett laktunk. Az erkélyről néztem a meccseket, s ha éppen nem volt mérkőzés, hát átbámulhattam Ausztriába, és megszemlélhettem, miként dolgozik a földjén az osztrák paraszt. Ez, meg a grazi tévé volt a közvetlen vizuális élményem a közelről csak háromévente látható nagybetűs nyugatról. Aztán, mire elértem a felnőtt kort, már megszűnt a határsáv és utazni is könnyebben lehetett. Kádár és Kreisky kormánya olyan konszolidált helyzetet teremtett a két ország között, ami egy teljesen nyitott, polgári légkört eredményezett. Afféle modern osztrák-magyar monarchia-érzetet teremtett.
– Mi késztette arra, hogy fölhagyjon a civil élettel, feledje a Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karán, a termelési rendszer szakon szerzett, „legszoftabbnak” tartott műszaki diplomáját, és politikusnak álljon?
– Azért ez nem ment egyik napról a másikra. Először is, baloldali gondolkodású, pedagógus családból származom. Tanárok a szüleim és tanár a nővérem is. Sőt, az egyetemi tanulmányokat befejezve, jómagam ugyancsak tanítottam – egykori Alma Materemben: először tudományos segédmunkatársként, majd tanársegédként mikroökonómiát, szervezéselméletet és módszertant, valamint informatikai rendszereket. Édesapám nevéhez fűződik, hogy tanácselnökhelyettesként kezdeményezte és valósította meg a ma már Európa-hírű Savaria Játékokat, és ő építtette a Művelődési és Sportházat. Visszatérve a politikára, ’83-ban diplomáztam. A nyolcvanas évek elejére esett az az időszak, amikor oly erőteljesen megváltozott a hazai felsőoktatás. Ekkor történetek azok, a napjainkban is sokat emlegetett lengyelországi események. Az egyetemen különböző reformokat vezettek be; megszűnt a pártirányítás, de az állam még nem vette át ezt a szerepet. Vákuum keletkezett, így akik tenni akartak, tudtak is. Mi meg éppen abban a korban voltunk, amikor minden fiatal meg akarja váltani a világot. Ezért dolgoztunk a KISZ-ben és a hallgatói képviseletekben. Gyakorlatilag az egyetemeken már ekkor megvalósult a többpártrendszer. Az én korosztályom biztosan emlékszik a híres műegyetemi klubokra, vagy a Reformpárti esték című vitasorozatra. Izgalmas világ, komoly iskola volt. Ez az időszak jött aztán később vissza az úgynevezett felnőtt életben.
– Aztán, még mindig a rendszerváltás előtt – 1989-ben –, alapító elnöke volt a Baloldali Ifjúsági Társulásnak.
– Szép idők… A mai napig hiányzik az a fajta munka, ha úgy tetszik, a „bites fíling”. A mottónk az volt, hogy akciók – nem szavak. Ez bizony ráférne napjaink politikájára is. Megmozdulásainkkal rendszeresen erőteljes feltűnést keltettünk. Híresek voltak a táboraink. 10 ezer fiatalt táboroztattunk, felavattuk az egymilliomodik munkanélküli szobrát a Blaha Lujza téren, tömegek zarándokoltak el Tatára, a Vízparti BIT-partira. Egészen 1993-ig függetlenek voltunk az MSZP-től, s csak ekkor került sor az együttműködési szerződés aláírására. Aztán a baloldali győzelem után a fiatalok közül sokan bekerültek a szocialista parlamenti frakcióba, és megalakult az ifjúságért munkacsoport, amelynek tagjaira mindig stabilan számítani lehetett.
– Nekem nagyon tetszettek azok a plakátok, amelyeket a ’94-es választásra készítettek. Különösen az, amelyen így szólt a szöveg: Egyet választ, hármat kap! Van más választás! A képen pedig két „bábművész” – Csurka István és Torgyán József – rángat egy marionettfigurát – Orbán Viktort.
– Ezt a plakátot nem engedte a párt kiragasztani, de úgy tudom, sok lelkes gyűjtő őrizget otthon egy-egy példányt…
– Meséljen valamit a Barkasról!
– Jézusom! Honnan tud róla?
– Az ember készüljön a riportalanyából…
– Szóval… Az apósomnak volt egy Barkasa. Attól az időtől, hogy bevezették nálunk a világútlevelet, nyaranta kölcsönkértük, és elindultunk világot látni. A kocsiban Dacia motor volt. Az utastérből kiszedtük a hátsó üléseket, és a helyükre matracokat raktunk. Így a Barkasból lakóautó lett. Voltunk vele a spanyoloknál, a görögöknél és az olaszoknál is. Egy hónap alatt megtettünk 10-12 ezer kilométert. Spanyolországban többször voltunk. A szemünk láttára fejlődött, s lett belőle valódi európai ország. Gyönyörű kempingeket építettek; olyanokat, hogy még a németek is megnyalták tőlük az ujjukat.
– A Barkas nem keltett feltűnést egy ilyen elegáns kempingben?
– Hajaj! Dehogynem! El sem akarták a nyugatiak hinni, hogy ezzel közlekedni lehet. Emlékszem, amikor egy hosszabb túrára indultunk Barcelonából, a hollandok búcsúztatót tartottak nekünk, azzal, hogy sosem látnak minket viszont, mert úgy lerobbanunk útközben, hogy a kocsi marad, mi meg hazarepülünk. Hihetetlen ünneplésben volt részünk, amikor a legnagyobb csodálkozásukra visszaautóztunk a kirándulás után a kempingbe. Védendő a rozsda ellen a Barkast, bekentük egy lilásbarna színű korrózió elleni festékkel. Aztán a 2-300 pöttyből művészi hajlamokkal is megáldott feleségem kis szívecskéket, virágokat, gömböket formált. Az egyik utunk során szabálytalan parkolás miatt büntetőcédula várt minket a szélvédőn. A rendőr kitöltötte ugyan a rubrikákat, ám a típushoz egy kérdőjelet tett… De a legszebb kaland mégiscsak az volt, amikor elromlott a kuplung. Szétszedtem a kocsit, kivettem a kuplungot és elvittem egy autós boltba, mondván, hogy ilyen típus kellene. Természetesen nem volt. Végül kikötöttünk a VW Polo kuplungjánál, mert még az hasonlított leginkább a Barkaséra. Emlékezetes hazatérés volt, mert útközben hatszor cseréltem kuplungot. Még szerencse, hogy gépészmérnök vagyok…
– Az ifjúság romantikája. Gondolom, ennek már vége.
– Dehogy! A mai napig járunk kempingezni. Csak most már nem kettesben, hanem hármasban. Tíz esztendős lányom, Diána – akárcsak mi – nagyon szereti ezeket a nomád nyaralásokat. Ha kempingezni megyünk, úgy viszünk magunkkal könyveket, hogy legyen köztük olyan, amit – esős időben – hangosan fölolvasunk. Büszke vagyok Dióra, mert nemcsak szeret olvasni, de már az is kiderült, hogy tíz esztendősen megérti a Rejtő-regények humorát.
– A gyerek rendszerint a szülei példáját követi. Az édesapa – Rejtőn kívül – mit szeret olvasni?
– Otthon halomban állnak a forgatásra váró kötetek, aztán a szabadság alatt rájuk vetem magam. Legszívesebben a XX. századdal kapcsolatos írásokat, Steinbeck, Merle, Ajar regényeket, Ladányi Mihály, József Attila és Nagy László verseket lapozgatok. Két szabadság között pedig mindenféle hivatalos irattal vagyok elfoglalva.
– Tudom, kevés a szabadideje. Ha mégis akad, azt tartalmasan kell tölteni.
– Családi hagyomány nálunk a horgászat. A kocsim hátuljában mindig ott a horgászbot, mert ugye sohasem tudhatja az ember… Hozzáteszem, az elmúlt tíz esztendő alatt egyetlen egyszer vettem elő, mindössze fél órára. Szeretek – és a barátaim szerint tudok is – főzni; halászlét, pacalt (amit meg is tisztítok), csülköt Pékné módra, vagy éppen sült halat. Karácsonykor, szilveszterkor rendszeresen többfogásos menüt készítek.
– Kész hízókúra! Pedig most – ahogy elnézem – sokat fogyott. Szívesen vennék egy jó fogyókúrareceptet.
– Kondigép, meg súlyzózás, kézzel-lábbal. 75 kilóval edzek.
– Akkor ezt kihagynám! Mostanában nem is egy politikustársáról derült ki, hogy verset, színdarabot írt fiatalon – és esetleg ír most is. Volt, akinek nemrégiben kötete jelent meg.
– Diákként én sem kerültem ki azt a romantikus korszakot, amikor egy ifjú költemények írására adja a fejét. De ez már elmúlt. A lányom – aki egyébként egy művészeti általános iskolába jár – viszont kifejezetten jól ír. Ha ez így marad, és kedve, tehetsége lesz hozzá – ki tudja? –, talán újságíró lesz belőle.
S miközben Kiss Péter már egy hivatalos megbeszélésre készülődik, még elismeri, hogy igazat mondtak azok, akik azt mesélték róla, hogy munkamániás. Egyszerűen képtelen elviselni a tétlenséget. Szeretne minél többet tenni az emberekért, változtatni mindazon, ami ma még nem olyan, mint lennie kellene. Hiszen Tolsztojjal vallja, hogy aki mindennel elégedett, és nem akarja a jót még jobbra cserélni, az előbb-utóbb mindent elveszít.
