mszp.hu | Belföld
2020. október 28. 16:53

Mandur László búcsúztató

Mandur László búcsúztató
2020. október 28.

Tisztelt Gyászoló Család! Tisztelt Mindnyájan, akik eljöttetek elkísérni Mandur Lászlót utolsó útjára, és persze megszólítom azokat is, akik innen távol, de lélekben hasonló szomorúsággal és megrendüléssel búcsúznak Lacitól!

Kizökkent időben távozott, és bár tudtuk, hogy nagy a baj, halála minden barátját és ismerősét megrázta. Kosztolányiba kapaszkodom:

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. (…)
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt..."
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.

A Mandur. A Laci. A Mandur Laci.

Látom, ahogy felemeli a mutatóujját rám néz azzal a nagy mosolygó szemével és azt mondja: „Janikám, ne csinálj drámát!” „Hagyjuk ezt, inkább nézz oda, milyen érdekes fények jelentek meg ott!” Mindig ezt játszotta, a legkomolyabb beszélgetések alatt is fényképezett és megtanított közben látni. Izgalmas közös útjainkon hol túravezető volt, hol pedig bölcs kísérő. Jött mellettem, mellettünk egy nagyszerű, barátságos véleménygazda, akire nem lehetett nem odafigyelni! Még életében bízott meg ezzel az abszurd feladattal, hogy mondjak néhány mondatot a temetésén. „Fordítva lesz az” - vágtam rá, 9 évvel vagyok idősebb Lacinál, az a világ rendje, hogy… De tudtuk mindketten, hogy alattomos betegsége őt tette az eltávozásra esélyesebbé.

„Janikám, ne csinálj drámát!” Hát jó. Párosítható a mosoly és a tisztelet, hiszen ez Mandur Laci temetése, akinél optimistább, életigenlőbb, a drámában is a komédiát felmutató embert nem ismertem. Két lábon járó derű volt. Felesége, Lantos Erzsike engedélyével, tehát Mandur temetésén szabad mosolyogni. Erzsikét, - akivel 22 éve voltak, - javítok, vannak -együtt -, 1985-ben, a Moszkvai Világifjúsági Találkozón ismerte meg.

„Én is a kommunizmus áldozat vagyok!” – mondta erre a helyzetre dupla-fedelű kikacsintással, de a mondat – mint ahogy mindig, amikor Erzsike szóba került, tele volt szeretettel és megbecsüléssel. A legőszintébb és legmélyebb részvétünk Lantos Erzsikéjé kell, hogy legyen és persze a kétágú család minden tagjának szól a főhajtás és részvétnyilvánítás.

Laci imádta Zsófi lányát és alighanem ez a túláradó érzés kölcsönös volt, de saját gyerekeként szerette Attilát és Melindát is. Na és persze az unokák, valódi rajongásának alanyai és ez pontosan dokumentálható a róluk készített képeken. Szüleit és bátyját nagyon korán elvesztette, egyébként is ez a csömöri temető tele van fiatalon elhunyt Mandurok sírjaival. Nála idősebb szeretett nővéréről, aki hál’istennek közöttünk van, azt mondta, hogy úriembernek 40 fölött csak húga lehet… Szép.

Laci, mint a mágnes a vasreszeléket, sokféle idézőjeles családot vonzott maga köré. Ilyen volt hosszú ideig választott szocialista pártja, annak kisebb nagyobb csoportjai, - ne felejtsük győztes budapesti szervezet elnöke volt, aztán ilyen család volt a parlamenti stábja, továbbá különböző sportágak szövetségei. És nem pusztán a vezetők hanem - és elsősorban-  a világraszóló teljesítményt nyújtó sportolók tartoztak ebbe a családba. És a zenészek Benkó Sándortól Szakcsi Lakatosig vagy éppen Koncz Zsuzsa akinek lemezborítót is fényképezett. Méghozzá mindegyiket hallhatóan. És persze a fotósok, fotóművészek, fotótörténészek legjobbjainak laza, de annál értékesebb klubja is egy családnak számított, de erről mindjárt egy kicsit bővebben is beszélek.

Ha végig tekintünk ezen a sors által megbocsáthatatlanul megrövidített életpályán, ez a Mandur László nevű EMBER-mágnes végig bevonzott barátokat, társakat - és nagyszerű, alkotó-sűrűsödéseket hozott létre.

A Laci elhunytát bejelentő hírek, tudósítások az egyébként fontos, de mégis csak kopogós, száraz tényeket képesek csak közölni - a csömöri születéstől a mai csömöri temetésig.

Engedelmükkel, engedelmetekkel az életpálya állomásai közé illesztenék néhány személyes visszaemlékező mondatot, amelyet vagy barátai, közeli jó ismerősei bíztak rám a napokban, vagy az én emlékeimből kerestem elő ezeket.

Mandur László itt, Csömörön járt általános iskolába, majd a Budapesti Közlekedésgépészeti Szakközépiskolában érettségizett. Felsőfokú tanulmányait Győrben, a Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskolán végezte, ahol 1979-ben mérnöki diplomát szerzett. Később, 1991-ben okleveles közgazdászként diplomázott a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen. Tagja volt a Magyar Közgazdasági Társaságnak, és a Közlekedéstudományi Egyesületnek is.

2002-től 2013-ig országgyűlési képviselőként dolgozott, a budapesti pártlistáról jutott a Parlamentbe, ahol az Országgyűlés alelnöke lett. 2006-ban e kiemelkedő jelentőségű posztra újraválasztották, amelyet 2010-ig töltötte be.  

Itt álljunk meg néhány pillanatra.

Laci alelnökként a pontos, törvénytisztelő és szakszerű munkájába is becserkészte a derűt. Amikor elnökölt a parlamentben, a politikai ellenfeleit is úgy szólította meg, hogy soha nem sérült az emberi méltóság, ismeretlen és idegen volt számára a gyűlöletbeszéd, a provokatív uszítás. Biztatta képviselő társait, hogy jöjjenek vele az Élet menetére Auschwitzba, , úgy érvelt, hogy életre szóló tanulságai vannak a csendbe fagyott történelemnek.

Dr. Surányi Gabriella, aki hosszú-hosszú évekig volt Laci közvetlen munkatársa és az alelnöki titkárság vezetője felidézte azt a szellemes gondolatfutamát, amikor Laci azt mondta, hogy „Sokakat izgat az, hogy van-e élet a halál után, de engem jobban izgat, hogy van-e élet a halál előtt!” Néhány héttel a halála előtti időre, vagy ha tetszik napjainkra vetítve magyarázni sem kell hogy miért kólint fejbe ez a bommot mindannyiunkat. Ugyancsak Surányi Gabi hívta fel a figyelmem egy fényképre, amely azon a 2003-as eseményen készült, amikor mozgássérült élsportolókat tüntettek ki a Parlament kupolatermében.

A képen az látható, hogy az egyik kitüntetett, egy down-kóros kislány önfeledten átöleli Mandurt, a parlament alelnökét, aki közel kétméteres lévén lehajol a kislányhoz bal kezével puhán megtámasztja a gyermek fejét, jobbjával átkarolja a derekát és finoman magához öleli a gyermeket. Mindezt lehunyt szemmel, teljes átéléssel. Laci kommentje a facebookon is megtalálható fotóhoz:

„Az egyik, ha nem a legkedvesebb emlékem és képem a parlamenti alelnöki munkámból. 2003-ban fogyatékos élsportolókat köszöntöttünk, és díjaztunk a Parlament kupola csarnokában. A képen Radics Katalin tornász.” Meg egy ember – teszem én hozzá -, aki alelnökből egy pillanat alatt szerető apává változott.

Gy. Német Zsóka is nagy szeretettel és elismeréssel beszélt Laciról. Nagy formátumú, valódi víziókkal rendelkező politikusnak írta le, aki hallatlan munkabírással dolgozott, kitűnően tudta a környezetét motiválni, rendszerszemléletet vitt a politikába és világosan látta és láttatta a célhoz vezető utat. Ő volt az, aki kitalálta az un. kitelepüléseket, tudta, nem pusztán közel kell lenni az emberekhez és képviselni adott társadalmi csoportok jogos igényeit, hanem folyamatos dialógusra, beszélgetésekre van szükség. Hogy jó vezető volt arra bizonyíték, hogy 32 körzetből 28-at nyertek akkor a szocialisták…

Bakonyi Tibor volt Országgyűlési képviselő, a Magyar Olimpiai Bizottság tagja egyebek mellett elmesélte, hogy Mandur Laci Kuncze Gáborral, beállósként játszott a parlamenti kézilabda csapatban a Dunaferr akkori Bajnokok Ligája győztes női csodacsapata ellen. Mondanunk sem kell, hogy a hölgyek sokszámjegyű eredménnyel győztek a politikusok ellen. De a Time Magazin hírt adott az eseményről, méltatva a politikusok sportszeretetét és támogatását. Ki gondolná, hogy nem csak stadionépítés-cunamival lehet a magyar sportot támogatni…

Szoros barátság fűzte Lacit Donáth László evangélikus lelkészhez, a békásmegyeri Gaudiopolis szeretetház vezetőjéhez is. Ez utóbbit azért említem, mert Donáth László az idősotthon küldetésének pilléreit, a  kultusz – a kultúra – és a  közösség értékeit tapasztalta meg Mandurral való kapcsolatában is, a nyitott, örökké kíváncsi, befogadó, a kisunokától a házastárs édesanyjáig , vagyis az egész család lelki és fizikai biztonságáért nagy felelősséget viselő, aggódó emberséget kisugárzó barátot ismert meg.

Szép, és sokak számára emlékezetes maradt Donáth László és az evangélikus közösség templomában megrendezett Szólamok című, Balla Demter és Mandur képeiből rendezett kiállítás, a megnyitón Varnus Xavér orgonajátéka akusztikus csodát varázsolt a páratlan vizuális élmény köré... Hegyi Zsolt a másik barát, Demeter jobbkeze és minden értelemben vett gondozója megörökítette, amint a két László – Mandur és Donáth egymás mellett áll az északi puritánsággal épül klingelt téglás templomtérben és közöttük láthatóak a szeretet leleményére biztató énekek jelzőszámai…

Lendvai Ildikó a képviselőházi szobatárs és aki Laci előtt volt budapesti pártelnök, később az országos szervezet elnöke, szóval Ildikó, a  Laci által nagyon tisztelt és szeretett barát szintén felvillantot néhány képet, amelyek hozzájárulnak a Mandur-portré gazdagabbá tételéhez.

Még volt Köztársaság és volt Köztársaság tér is, az újságírók még valódi kérdéseket tettek fel a politikusoknak. De a budapesti MSZP pártelnök szobája előtt a kényelmetlen piros műbőr egyenszékek helyett kényelmes és barátságos fotelek várták az újságírókat. A „Mandur szalon” hamarosan fontos hely lett, ezen a néven vált ismertté a hírérzékeny újságírók között. Olyan hely volt, ahol valódi párbeszéd jöhetett létre és a kérdésekre valódi válaszok születtek.

Lendvai Ildikó azt is elmesélte, hogy 2010 után, amikor kormánypárti és ellenzéki politikusok között tapintható ellentét feszült, egyfajta hidegháborús helyzet alakult ki és nem volt ildomos egymás társaságában feltűnni, a fideszes képviselők rendszeresen fellopakodtak megnézni az folyosón kiállított Mandur-fotókat.

Egy, az ország és Budapest számára is fontos időszakban Mandur Laci rendszeresen beszélgetett Demszky Gáborral. Demszky szerint az értelem – Mandurt kitűnő, érzékeny, toleráns értelmiséginek tartotta -, az értelem és a szabadság gyakorlati útjai jelentették a közös nevezőt ezekben a beszélgetésekben, Mandur- Demszky szerint - értette a nagyváros gondjait, történelmi ívű kontextussal és a modern kor követelte dinamikával és tudással viszonyult a megoldandó feladatokhoz.

Az életrajz fontos állomásaként kell megemlíteni, hogy 2004-ben a Francia Becsületrend Parancsnoki fokozat kitüntetettje lett. 2010-2013 között az Interparlamentáris Unió Magyar Nemzeti Csoport alelnökeként is tevékenykedett. 2013-ban a Közszolgálati Közalapítvány kuratóriumának tagjává választották, mely tisztséget 2019-ig töltötte be. De ekkor már nem volt a parlament alelnöke. Egyenes derékkal lejött a pulpitusról, és bár nem lépett ki a pártjából – és a pártja sem belőle – folyamatosan felhagyott a pártpolitikai aktivitással – de nem hagyott fel a közélettel.

Tősgyökeres csömöriként aktívan részt vett a helyi közösség életében. Segítette a Laky utcai Nefelejcs Művészeti óvoda megépítését, mint ahogy sokat dolgozott azon is, hogy állami és európai uniós finanszírozással megvalósulhasson az elmúlt évtized legnagyobb települési beruházása, a Laky utcai bekötő út megépítése.  Képeit hazahozta Csömörre is, de nem csak saját képei kiállításával szolgált a városnak, hanem 2019-ben elindította a Kontakt című nyilvános beszélgetéssorozatot a Sinka István Községi Könyvtárban, ahol az est házigazdájaként és szervezőjeként a legnevesebb hazai fotográfusokat látta vendégül. 2020-ban sajnos már betegen, de mégis átvehette  a település egyik legrangosabb elismerését, a Csömör Díszpolgára kitüntetést.

Most pedig képek következnek, a Fotográfus barátom képei, amelyek Mandur László személyiségének megőrzendő és tovább örökítendő lenyomatai.   Tudom, képekről beszélni  hitelesen a fotóművész szakma gyakorlói és értői tudnak, mindjárt közülük is idézek két nagyszerű és hiperérzékeny embert, én maradnék a kaptafánál, néhány gondolatot, érzést, idézetet fűzök a belém vésődött élményhez.

Keleti Éva a magyar fotográfia és fotóművészet Kossuth- és Balázs Béla-díjas nagyasszonya, aki 89 évesen is úgy gondolta, hogy eljön Mandur Laci temetésére, elmondta nekem, hogy Laci különös lelki- és fényérzékenységgel komponálta képeit. Portréi nem pusztán tükörképek, hanem a fotográfus és a fényképezett személy kitárt karú találkozásának érzelemgazdag dokumentumai. Az emberi és a fotografált képi minőség láttán Lacit befogadta a fotóművészet igényes közössége.

A maga útját járta, de őszinte érdeklődése volt a többiek munkája és élete, sorsa iránt is. Számos példa volt arra, hogy önzetlen segítséget nyújtott a nehezebb sorsúaknak. Keleti Éva – lám csak a tehetségen és a tudáson nem fog az idő –felvillantott két jellemző képet, vagy inkább mozgóképet Laciról. A barátom gyakran látogatta meg Keleti Évát, még akkor is, amikor a gyilkos kór már megtámadta a szemét. „Érzésből jött végig a hosszú folyosón” – bízta rám ezt a megrendítő és mégis gyönyörű képet Keleti Éva. Elmesélte azt is, hogy a Szebeni-műhely Galyatetőn rendezett hagyományos fotóművész találkozóján Mandur nekiállt az erdőt és a fákat fényképezni. Fa portrékat készített, gyönyörű sorozatot hozott létre és már hallom is egy magányos fa-óriás portréjára rácsodálkozva Garai Gábor látnoki sorait:

Magányos fa, terhe, kínja
puszta földnek, égnek,
nem te hagytad el az erdőt,
az hagyott el téged.

Laci életének egyik meghatározó állomása volt a Balla Demeterrel a magyar fotóművészet óriásával rendezett közös kiállítása. A Gellért téri Próféta Galéria akkori vezetőjeként nekem sokszoros élmény volt segédkezni a SZÓLAMOK című, nagy visszhangot kiváltott kiálltás létrehozásában. A Balla Demeterrel közös kiállítás valami olyasmit jelent, mint egy közös felolvasó est Esterházy Péterrel, vagy duettet énekelni Pavarottival. Demeter is, Esterházy is és Pavarotti is kitűnő társaságot kapott Laci személyében abban az égi kiállító- és koncertteremben, de had’ idézzem Laci fentebb említett és még sok más kiállításának kurátorát, Kincses Károly muzeológust, fotótörténészt, egyetemi tanárt, sok tucat szakkönyv és sok száz szellemes művészeti publicisztika íróját, hasonló számú fotótárlat a minőség érdekében következetesen szigorú kurátorát. Tehát idézet-részlet a Balla – Mandur kiállítás megnyitójából.

„Mandur Lászlóval kicsit/nagyon bonyolult a helyzetem. Elmondtam már egyszer, hogy borzasztó hendikeppel indult nálam, hiszen politikus volt, és én engesztelhetetlen utálatot és haragot érzek minden politikussal szemben, álljon bármely oldalon is. De Balla Demeter nyomatékos kérésére az első közös kiállításuk előtt elkezdtem vele is dolgozni.

Elkértem akkor Mandur összes számba jöhető képét és otthon, zavartalanul végignéztem őket. Többször is. És akkor azt láttam, hogy ez az ember – szerencsére – sokkal inkább érzékeny, a világra figyelő, annak kérdéseire sajátos válaszokat adó fotográfus, mint politikus. Sok száz képét megnéztem azóta, s ez igencsak jót tett a kapcsolatunknak. Mert a fénykép nem nagyon tűri az ilyesfajta billogokat, hogy ezt politikus fotózta, azt meg szabósegéd, emezt meg mozdonyvezető. A fénykép ebből a szempontból (de csak ebből) roppant egyszerű dolog. Vagy jó és figyelemre méltó, vagy rossz és akkor fujj, szóra sem érdemes!

Mandur László képei között elég sok jó van, és innentől kezdve – főleg, miután az is kiderült, hogy felhagyott az aktív politikusi léttel – már nem volt gondom vele. Gyors egymásutánban immár a negyedik kiállításán dolgozunk együtt, és egy rossz szavam nem lehet. És ha nem lehet, akkor nincs is. Mert pontosan ismeri a szabályokat, és konzekvensen tartja magát hozzájuk. Az első és legfontosabb alapelv: a fotós fényképez, a kurátor meg kurál.

Nincs köztük érdemi vita, legfeljebb beszélgetés, hiszen tudják, mindkettőnek ugyanaz az érdeke, az elkészül fényképeket úgy válogatni, csoportosítani és a kiállításban helyzetbe hozni, hogy megfelelően tudjanak hatni. Hogy ne egy meg egy meg egy az huszonkettő fénykép legyen egymás mellett gusztusosan, pontosan vízszintbe állítva a falra szegezve, hanem kikerekedjen általuk valami egyszerű vagy bonyolult történet, melynek eleje, közepe és vége van. Amelyet, ha megnéz a látogató, akkor egyet vagy többet a szemébe égetve hazavisz, és otthon sem nyomja meg a delete gombot. Nincs ma itt egyéb dolguk, döntsék el ezt a két dolgot: csak mondja ezt ez a két ember vagy csinálja is? Valamint azt, hogy a politikusból valóban fotográfus lett-e?”

A választ tudjuk, kedves barátaim, és a szakemberek véleménye mellett ezt olyan tények és események is dokumentálják, mint hogy több hazai és nemzetközi köz- és magángyűjtemény is őrzi Laci munkáit, többek között a Magyar Nemzeti Múzeum, a Magyar Fotográfiai Múzeum, az olaszországi Pier Luigi Gibelli Gyűjtemény, a chilei Muséo Regional de Magellanes. Egyedülálló magyar fotográfiai portrék sorozata a Magyar Távirati Iroda archívumában található. Számos önálló és kollektív kiállításon csodálkozhattunk rá képeire itthon, de Revelaciones címmel Bolíviában és Chilében is örömet szerzett a látogatóknak.

Azt mondtam, képek következnek, a belém vésődött, Mandur Laci barátom képei által belém karcolt gondolatok.

Bolíviában vagyunk egy rongyokba bugyolált kolduló asszony mellett – mai divatos kifejezéssel – „állig felfegyverzett” motorosrendőrök fékeznek. Bukósisak, csizma, oldalfegyver Fekete-fehér kontúros,  „mi” és „azok”-ra szétválló valóság. De ne ítéljünk elhamarkodottan hazai szocializációs attitűdünkkel. A rendőrök nem odacsapnak, nincs brutalitás, plexipajzs, könnygáz, goromba rendreutasítás. A motor hátsó ülésén ülő tagbaszakadt rendőr baksist, életmentő pénzt ad a koldusasszonynak.

A fényképezőgép zárhangja – katt.

Két lépés a következő kép címe.

Ketten maradtak. Erzsi néni megszokta, hogy egy életen át kiszolgál, enni ad, simogat, becéz, Bonifác – a macska -  pedig megszokta, hogy kiszolgálják, enni kap, simogatják, becézik. Örök munkamegosztás, ami nem változik akkor sem, ha az az egyre magasabb két lépcső már maga a Himalája. Egyszerű, az egyikük élete végéig tartó szeretet-kötelék ez, amikor értelmet nyer az "emberszámba vesz" kifejezés. A Fotográfus mozijának egyik utolsó kockáját látjuk: Erzsi néni jobb kezével megtámaszkodik, a balban ott a bot meg a kulcs egyszerre.

Egy lépés... fél örökkévalóság, ez már Bonifác szintje. Kis erőgyűjtés után a második lépésre is sor kerül, a nyíló öreg ajtón Erzsi néni előtt surran be a házba a macska. Egyre kevesebbet látunk a virágmintás ruhából, a nehéz faajtó becsukódik. A kép kimerevedik.

Zárhang. Katt.

Athéni Orfeusz címet kapta a következő kép, ott lóg a szobámban egy dedikált kópiája.
Van úgy, hogy egy fotóból egyszerre csak hangoskép lesz. Igen, így, egybe írva, mert így erősebben jelzi a szó - a hang és a kép összetartozását. Ahogy az öreg athéni harmonikás nap-cserzett kezével megérinti a billentyűket, már meg is érkezik a zene: rembétiko ez, amolyan görög városi blues, amely a föld alatti világból jön. Ez volt a zenéje a kitaszítottaknak, és szólt a szegénységről, fájdalomról, a keserűségről éppúgy, mint a bor mámoráról, táncról, szerelemről, a dal-hossznyi boldogságról. A hangmotívumok az időszámítás előtti századokból érkeznek egy tiszteletre méltó kultúra szemüveges Orfeuszának megrendítő tolmácsolásában. Szeikilosz írta ezt az elsőként számon tartott ókori zenei alkotást a szeretett Euterpé számára - vidám sírversnek:

„Halandó, vigadj,
könnyed ne ontsd, hidd el, kár!
Rövid az élet, hamar száll,
időd ha lejár, a halál vár.”  -
Zárhang. Katt.

Töréspontok.

A cím közhely, de vannak fontos közhelyek, némi  - némi? – némi közéleti áthallással. Csak egy tükröződő felület és felbomlik, átrendeződik minden, amit valóságosnak hittünk.

Belső hangjaink, ezek az akusztikus töréspontok, tükörként állítanak szembe magaddal és mindazzal, ami abroncsként a közéletből rád feszül. Tudjuk, betelt minden pohár, átlépett a gonosz minden határon, karóba húzták még a reményt is. Nem kerülheted meg a végső kérdést, amely már jó ideje kattog a dobhártyádon: menni, vagy maradni?
Aztán, bár nem neked kéne, de elszégyelled magad: nem a választól, hanem a kérdéstől... a válasz Kántor Pétertől jön:

Maradunk. Azok az útra kész csomagok
nem a mi csomagjaink. Azok a hajók
nem a mi hajóink, nem velünk szállnak vízre.
Ha legalább sírni tudna. Vagy kiabálna.
De csak ült a kihalt Duna-parton,
várta, hogy leszakadjon a sötét.
Zárhang. Katt.

 Abbahagyom az exponálást. A facebookon és egy önálló internetes oldalon öt éve zajló nagy közös kalandunk az Árnyjáték nevű fotóblog a felsoroltakon kívül még 260 kép-szöveg játékot tartalmaz. Még nem józanodtam ki Laci halálának tényéből, de így fél kómában is elhatároztam, hogy nem hagyom abba az Árnyjátékot. Visszajátszás következik, és így most öt évre előre, ha megérem van muníció, öt évig minden pénteken újra találkozhat mindenki Lacival!

Volt egy másik sokak által ismeret közös gyerekünk, ez a Döröske című nagyon is szerethető nagy méretű album. Laci találta ki Szabó Lajos döröskei barátjával beszélgetve, hogy lefényképezi az egész falut. Mindenkit. Örültem, hogy vele mehettem, rádiós emlékeim, a Magyarországról jövök műsor riportjait és persze Szép Ernőt hívta elő belőlem a nyugat-Magyarországi kirándulás.

„ Magyarországról jövök, hölgyeim és uraim, ismerik ezt a messzi földet? Engem mondhatatlanul vonz és izgat ez a sajátságos föld, de nagyon nehezen szánom el magam, hogy Magyarországra utazzam, mert a vonat reggel hét órakor szokott indulni a nyugati pályaudvarról Magyarország felé, és ez borzasztó… Milyen sokáig áll ez a vonat, alhattam volna még tíz percet. Áll, áll. Nem, elindult, már curukkol a pályaudvar, teherkocsik jönnek mozdony nélkül, meg raktár, meg palánkok, meg farakások, szemaforok, híd, házak, állatkert, vurstli, Angolpark, kaszárnya, ügető-versenypálya, nyaralófalvak Vecsésig, Vecsésen túl Magyarország.

És az első csoda a Vecsésen túli Magyarországon az volt, hogy mindenki kötélnek állt a kis vas-megyei, faluban, még a ”jaj, ángem ne tessék fényképölni” mondatokkal visszaköszönő, az otthonka divat legszebb darabjait a főutcán felvonultató kedvesek is beadták köténnyel takart derekukat.

Laci a képein mindent megmutatott az emberekből, és a falu nevezetességeiből: a templomot, a plébánián felakasztott miseruhákat, egy életbarázált arcú özvegyasszony tányér szélén koccanó meleg kanalát – igen lehet látni, hogy koccan és meleg a kanál, a fantáziadús madárijesztőket a kertekben, és persze a legfontosabbat, a tekinteteket. Ezt az alcímet adtam a Döröske könyvünknek: kölcsönkért tekintetek, ahol a kép-aláírásokkal, csakúgy mint az Árnyjátékban igyekeztem a remek fotók után kapaszkodni. Megkaptuk a tekinteteket. De az emberek legbelül nem hitték hogy szép nagy könyv lesz belőle, á, mondott már ennél nagyobbat is a pesti ember, gondolták. Amikor visszavittük és az egész falunak a „kultúrban” kézbe adtuk a valóban szépen sikerült albumot – na, az volt az a pillanat amikor nem engedelmeskedtek a hangszálak…

A szépen összegyűlt falubeliek néztek egymásra és a könyvre, aztán ránk, lapoztak, felfedezték ezt a életükre nagyon hasonlító valóság-darabkát – nagyon más volt ez mint a tisztaszoba esküvői fotói, vagy az unokákat ábrázoló bekeretezett képek a konyhakredenceken…És mosolygott az egész falu.

Nagy, súlyos levegővétel és vissza Kosztolányihoz:

Okuljatok mindannyian e példán.                       kővé meredve,
Ilyen az ember. Egyedüli példány.                       mint egy ereklye
Nem élt belőle több és most sem él                 s rá ékírással van karcolva ritka,
s mint fán se nő egyforma-két levél,                  egyetlen életének ősi titka. (…)
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.                   Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
Nézzétek e főt, ez összeomló,                             mint önmagának dermedt-néma szobra
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,                    nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer
mely a kimondhatatlan ködbe vész                   Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer…

A Mandur. A Laci. A Mandur Laci.

 

A temetési beszédet Simkó János írta.