Saját, különbejáratú kutatóintézetem nem reprezentatív kutatása szerint a politikusok egy dologtól félnek igazán - nem, nem a választástól, az ellenfél elszámoltatási biztosától vagy a lézerblokkoló lefényképezésétől. Hanem attól, hogy elveszítik érdekességüket és nem csupán szeretetet, rajongást, támogatást, de már őszinte kritikát, valódi utálatot sem képesek kiváltani. Azaz érdektelenné válnak, mondanivalójukat a választópolgár egy kézlegyintéssel elintézi, a legélénkebb reakció is csak a távkapcsoló után nyúlás.
A kormányzat, amely páratlan felhatalmazását részben elődje teljes hitelvesztésének, a szocialista pártot sújtó „legyintés-faktor" elhatalmasodásának köszönheti, mostanában egy gyorsvonat sebességével halad a komolytalanság nemcsak politikailag veszélyes, de az ország számára is méltatlan senkiföldje felé.
Túloznék? Nézzük az elmúlt időszak krónikáját, amelynek a reményekkel ellentétben nem a kormányzati kommunikáció a legfőbb problémája. A valóságnak hetykén fügét mutató nyilatkozatok valójában csak többé-kevésbé összefércelt paravánok, amelyek a jóval súlyosabb gondot, az állam élén kialakult teljes zűrzavart hivatottak leplezni. Logikus, hogy minél nagyobb a fejetlenség, annál erőteljesebbnek, a világtól elszakadtabbnak kell lenniük a hivatalos nyilatkozatoknak: inkább a rendületlen hurráoptimizmuson, mint az egyre tapinthatóbb tanácstalanságon hüledezzen a polgár.
A sor az IMF-fel való kapcsolatfelvétellel indult, miközben a nemzetközi szervezetet még pár nappal korábban is csak „hárombetűsként" emlegette a gazdasági miniszter. Hogy aztán a segítségkérés után ugyanolyan természetességgel hirdesse a szabadságharc győzelmét, kínosan emlékeztetve a már a fővárosba behatolt ellenség ágyúdörgésében is a végső diadalról harsogó arab információs miniszterekre. Pedig ha a kormány nem lovalta volna bele magát a szabadságharcos retorikába, tulajdonképpen komolyabb arcvesztés nélkül is szóba állhatott volna hitelezőjével. Akkor, amikor az eurózóna harmadik legnagyobb gazdaságának számító Olaszországban seperc alatt leveszik a miniszterelnököt, hogy a mitikus „piacok" emberét ültessék a helyére, a magyar választók is képesek belátni a gyors alkalmazkodás szükségességét.
Az összevisszaság az alaptörvénybe foglalt adósságplafon gyors elfelejtésével folytatódott. Miután a kormány identitása részévé tette az államadósság elleni küzdelmet, s az óvatos kétkedések félresöprésével alkotmányban is rögzítette azt, egy új sarkalatos törvénnyel a következő ciklusra, 2016-ra tolná az adósságcsökkentő költségvetés készítésének kötelezettségét. Nincs mit szépíteni: a kabinet lerakta a zászlót, mégis győzelmet hirdet. Mintha Világos után Kossuth Lajos Ferenc Józseftől a Burg kulcsait követelte volna.
Az egyre erőteljesebb zűrzavar következő jele az IMF-tárgyalásokat vezető miniszter távozása. Fellegi Tamás egyszerre felügyelte többek között a teljes uniós forráselosztást, a magyar állam vagyonának kezelését, a kormányzati informatikát, az energia- és közlekedéspolitikát, az orosz és kínai gazdasági kapcsolatokat, de egy minden elemző által rövidre várt tárgyalássorozatra már nem maradt ereje. Logikus, nyilván.
A legérthetetlenebb mindközül a brüsszeli EU-csúcs kezelése volt. Bár a maratoni hosszúságúra nyúlt ülésen természetesen előfordulhatott a felelősségtől és a stressztől elfáradt politikusok között félreértés, jelzésértékű, hogy a francia elnök, Herman Van Rompuy és a svéd miniszterelnök is úgy értette: Magyarország Nagy-Britanniával együtt nem kér az EU-szerződés módosításából. Orbán Viktor miniszterelnök éjszakai-hajnali „nemjéből" aztán péntek napközbenre „talán" lett, estére pedig kiderült, tulajdonképpen mindig is az „igen" pártján álltunk.
Ha valamiből igazán elég volt a 2010-et megelőző nyolc évben, akkor az a kapkodó, csak a holnapra, a különféle manőverekre, a magasságos frakcióra és persze a közvélemény-kutatásokra sandító úgymond kormányzás volt. Tudjuk persze, hogy csapkodnak a hullámok, nálunk nagyobb tankerhajók is a süllyedés határán ingadoznak, de mindez nem menti az egyre követhetetlenebb, nem napról-napra, de néha óráról-órára irányt váltó vezetést. És nem nyugtat meg, hogy már nem a piszok Gyurcsány nanopoliszait, hanem a biztos felemelkedést hozó kelet-európai banánt, meg a vasháromszöget építjük, amint az a most éppen aktuális növekedési tervből olyan nagyszerűen kiviláglik. Aztán persze - ne legyen kétségünk - bizonyosan jön az újabb gazdasági csodafegyver: a határ a csillagos ég, meg a különféle tervek lehetséges névadóiként szóbajövő dualizmuskori miniszterelnökök vészes fogyása.
Ablonczy Bálint
Heti Válasz
