Mottó:
"föl se tűnik majd
egy ügy a sokból,
ha vért facsarunk
a paragrafusokból"
(Orbán Ottó: Az egyiptomi rabság.)
A címmel nem akarom végsőkig fokozni a morbiditást. Nem azt sugallom, hogy ez már maga a nemzeti szocializmus. Bár igaz, ami igaz: a halál elgépiesített, bürokratikus kezelése attól a korszaktól sem volt idegen. Itt még nem tartunk. De ott már igen, hogy a "nemzeti" jelző már fosztóképzőként működik. "Nemzeti" trafikhoz nem juthat akárki. A Nemzeti Színház az elvárt új koncepció szerint nem befogad, hanem kiszorít. A Nemzeti Együttműködés inkább a "nemzetietlenek" kirekesztését, mint az összefogást szolgálja. Egy elemző úgy fogalmazott: úgy vagyunk ezzel, mint egykor a "szocialista" jelzővel, a szocialista demokrácia kevesebbet jelent, mint a jelzőnélküli. Most is erről van szó: a "nemzeti" keretben a "szociális" éppen hogy az antiszociálissal, a kegyelet a kegyetlenséggel válik egyenlővé.
A témához illően úgy is mondhatnánk: bevégeztetett. Pont került annak a mondatnak a végére, amely már eddig is a nemzet, a társadalom kettéosztását rendelte el, szinte minden élethelyzetben és életkorban.
A szegény gyerek születésétől kezdve kevesebbet ér az állam számára, mint a többiek. Kevesebb családtámogatás jut neki, hiszen az ő szüleinek nincs miből leírni a teljes családi adókedvezményt. Az Alaptörvény újabb módosítása lehetővé teszi, hogy - természetesen csak "jó célok" érdekében - az iskolában szegregált osztályba kerülhet. Őt penderítik ki a tankötelezettségi korhatár leszállításával a többieknél korábban az iskolapadból. Ha lesz munkája, az nyilván közmunka, ahol a nyolc óráért kevesebb pénz jár, mint akár a minimálbéres munkahelyeken.
Most majd holtában is megbélyegzik. Porai sem keveredhetnek a többiekével. A temetőben csak külön szociális parcellában nyugodhat, egyen-fakereszt alatt, hogy még évtizedek múlva is mindenki tudhassa a faluban, milyen nyomorúságos élete volt. Lám, még eltemettetni sem tudta magát rendes polgár módjára.
Szilágyi Ákos 2012-ben írt versében a "vércsék" szájába adja az ismerős logikát:
"csak hogy el ne vétsék -
mondották a vércsék,
mindenki kap, akinek van,
többi elhúz V-alakban,
elhúz, semmi kétség......
csak hogy jobban értsék,
zokogtak a vércsék,
nem az önkény szíve csapong,
hogyha néha odacsapunk,
felvonulók kérték."
Most sem történt más, mint hogy a vércse-szemlélet hívei mindezt a halálra is kiterjesztették. Kinek mije van, annyit is ér. A többi "elhúzhat V-alakban", éltében és holtában is.
De egyáltalán kinek és hogyan juthatott eszébe, hogy az ingyenes szociális temetést kérő családokat arra kötelezze, maguk ássák meg szeretteik sírját abban a bizonyos külön parcellában?
A kiinduló pont még valóságos volt. A temetési költségek olyan magasra szöktek, hogy ezt még az úgy-ahogy boldoguló családok is nehezen győzik. Persze eddig sem maradt senki temetetlenül: az önkormányzatok ilyenkor maguk hantoltatták el az elhunytat, ezt nevezték köztemetésnek. Ennek költségei országosan összesítve mintegy 1 milliárd forintot tettek ki, ami azért mégsem jelenthet komolyabb terhet a költségvetésnek.
Ha Orbán Viktor évente egy levéllel kevesebbet ír az állampolgároknak, a szegények tisztes temetésének mindjárt megvan a fedezete. Létezett az önkormányzatoktól kérhető temetési segély intézménye is, ami persze csak keveset fedezett.
Volna tehát bőven helye a segítségnek. Talán az se lett volna baj, ha nem olvasztják bele a temetési segélyt egy új törvényben az önkormányzati szociális támogatások közös kasszájába, amelyből minden egyebet is finanszírozni kell.
Lehetne gondolkodni a szegény családoknak, az egyedül maradt nyugdíjasoknak járó komolyabb összegű állami temetési segélyen is, ahogy ezt az MSZP (természetesen napirendre sem tűzött) javaslata kezdeményezte. Már az is segítene valamit, ha a Versenyhivatal vagy más hatóságok jobban megnéznék a temetési szolgáltatások árképzését.
Nem ez történt. Segítség helyett fegyelmezést és megalázást kap a rászoruló.
Vegyük csak sorra, milyen vesszőfutásra kényszeríti az új törvényjavaslat, ha nincs pénze a temetésre! Először is el kell mennie az önkormányzathoz, hogy szociális temetést kér. Ott azonnal nyilatkozatot íratnak vele alá arról, hogy tudomásul veszi: csak akkor kap térítésmentesen sírhelyet, fakoporsót és sírjelet, ha vállalja az úgynevezett "személyes közreműködést". Vagyis maga mosdatja és öltözteti halottját, kiássa apja-anyja, férje-felesége, a legszörnyűbb esetben gyermeke sírját, a temetőn belül ő szállítja a koporsót vagy urnát a kiásott sírgödörhöz, leereszti azt a sírba, majd behantolja.
Ha a halál kórházban történt, vagy boncolásra került sor, akkor a mosdatást és öltöztetést ott végzik ugyan, de - mint a törvény kimondja - szociális temetés esetén "a holttest rekonstruálása nem része a holttest előkészítésének". Nem török a horrorfilmek babérjaira, ezért elképzelni sem szeretném, mi a hozzátartozó dolga a nem rekonstruált holttesttel mondjuk egy közlekedési baleset után.
Miután a friss gyászban a családtag mindezt aláírta, a temető üzemeltetője elé járul, aki munkavédelmi kiképzésben részesíti. A sír kiásása vagy a koporsó leeresztése ugyanis nemcsak érzelmi megpróbáltatás.
Az Index fiatal újságírói nekiláttak kiásni a szabályok szerint két méter mély, két méter hosszú, egy méter széles sírgödröt, de 3 órás munkával csak fél méter mélységig jutottak. Képzeljük el ugyanezt egy idős özvegyasszony esetében januárban, a fagyott földben! A szigorú paragrafusok szerint fizetett segítőt nem kérhet fel, de ha beteg vagy öreg, akkor ezt "igazolható körülménnyel" dokumentálja az önkormányzatnál, és gondoskodik arról, hogy a segítségül hívott ismerősök is részesülnek a temetői kiképzésben. Aki túl van az oktatáson, nyilatkozik arról, hogy "az esetlegesen előforduló baleset miatt kártérítési követeléssel nem élhet".
Ha megásták a szülők, rokonok sírját, a temető üzemeltetői ellenőrzik a szabályok betartását. Ha valami nem stimmel, kifizettetik a teljes költséget a fizetni amúgy sem tudóval.
Viszont örömhír az, hogy az ingyen sírhely, a koporsó, a fakereszt a szöveg szerint "nem minősül ajándékozásnak, illetékfizetési kötelezettséget nem keletkeztet".
Megkérdeztük az előterjesztő Belügyminisztérium képviselőit, mi az oka a külön megalázásnak, a szociális parcella elkülönítésének. A válasz szakszerű: "mert a hozzátartozók maguk ásnak, és nekünk garantálnunk kell, hogy nem találkoznak olyan maradványokkal, amelyek őket közegészségügyi szempontból veszélyeztetnék".
Volt válasz arra is, mit tegyen, aki sehogy sem képes a két méter mély gödröt kiásni: "A sírásás valóban rendkívül nehéz fizikai munka, ami veszélyeket is rejt magában. De a hozzátartozók számára itt van választási lehetőség, ha hamvasztásos temetést kérnek, akkor nincs szükség ekkora sírgödörre." Megnyugodtunk.
Hiába: hol szabadság van, ott szabadság van.
Ha valaki azt hiszi, hogy egy őrült elme elszabadult tombolása vezetett a törvényjavaslathoz, téved. Lehet, hogy őrület, de mint mondani szokás, van benne rendszer. Visszaköszön benne a rezsim társadalompolitikájának szinte minden karakterjegye. Ízelítőül néhány:
1.Didaktikus, kioktató, fegyelmező szándék: a szegényeket regulázni kell. Nehogy már azt higgyék, hogy valami ingyen jár. Ha segítséget akarnak, dolgozzanak meg érte! Különben még csak úgy szórakozásból temetgetnének az állam pénzén! A helyettes államtitkár meg is fogalmazta: "az a gondolat vezérelt, hogy ne mindent az államtól várjanak az emberek, igenis működjenek közre a családok is a családtagjaik végtisztességének megadásában".
2.Társadalmi megkülönböztetés: a szegények nem számíthatnak olyan bánásmódra, mint a gazdagok, nem vagyunk egyenlők még halálunk után sem.
3.Álszentség: a megalázás és megkülönböztetés brutalitása a kezdeményezők szerint csakis az érintettek javát szolgálja. Mint elmondták, az "önkiszolgáló" temetés összehozza a családot, erősíti a családi kötelékeket. Szép népszokást, régi magyar hagyományt elevenít fel. Hiszen 80-100 évvel ezelőtt, de néhány faluban még ma is természetes, hogy a rokonok, barátok maguk viszik a koporsót, ássák ki a sírt. Az nem derült ki, a családi összetartozás és a népszokások örömében miért csak a szociálisan rászorultakat akarjuk részesíteni.
4.Centralizálás, állami diktátum: az állam nem bízik a feladatot eddig jól-rosszul ellátó önkormányzatokban. Ezer új szabály kell, ezer igazolás és ezerféle ellenőrzés. Ha mégis hazaviszed az urnát, számíts az állandó ellenőrzésre: méltó helyen tartod-e, biztosítva van-e más rokonok, barátok látogatási lehetősége? Már várom, hogy létrehozzák a Nemzeti Halott-ellenőrző Hivatalt...
5.Az egyeztetés teljes hiánya: a temetkezési szolgáltatók különböző szervezetei észrevételekkel, javaslatokkal bombázták a BM-et, hiába. A parlamenti bizottságokban ugyan azt állították, hogy a tárca bírja a temető-fenntartó egyházak egyetértését, de pl. az Evangélikus Egyház Országos Irodaigazgatója úgy nyilatkozott, ezt a koncepciót kegyeleti okokból egyik egyház sem támogatta.
6.Gazdasági lenyúlás gyanúja: lehetetlen nem gondolni arra, a szakma képviselői célozgatnak is rá, hogy a rémdráma mögött nagyon is valóságos érdekek húzódnak meg. A szociális temetések kellékeinek legyártására valaki majd állami megbízást kap. Könnyen lehet, hogy az állam tovább lép a halottak közti rendcsinálásban, állami monopóliummá teszi a temetési szolgáltatást, majd megpályáztatja az abban való részvételt. Vagyis ugyanúgy lenyúlja, majd újraosztja ezt a bizarr piacot, ahogy a trafikoknál, földbérleteknél tette. A kör ezzel bezárul: Illyés Gyula nyomán "porod is néki szolgál".
Szolgál, ameddig hagyjuk. Sértett már van elég. Most sikerült a halottak és a gyászolók méltóságát is megtaposni. Ha végre elegünk lesz, lehet indulni változtatni. Most már, ahogy Ady Endre írta: akár "halottak élén" is.
/Lendvai Ildikó/
Tisztelt Szerkesztőség!
Engedelmükkel leírom a Berettyóújfalui Kórházban ért tapasztalataimat. Szegény feleségem ott halt meg, intéznem kellett a temetését.
Sérült lábammal meg a mankómmal küldözgettek egyik részlegtől a másikig. A legfurcsább a hullaház volt. Bementem, bemutatkoztam.
- A feleségem itt van? - kérdeztem.
- Igen.
- Szeretném látni és elbúcsúzni tőle.
- A főorvos úr nem engedi - mondta az egyik segéd.
- Be van oltva? - kérdezte a másik és mindenféle betegséggel riogatott.
- Ragaszkodom hozzá - erősködtem.
- Ha kinyitom a fagyasztót, úgysem tudná megismerni, mert kilencen vannak egymás mellett.
- Hol és mikor láthatom?
- Holnap délelőtt 10 kor jönnek a hullaszállítók és megmutatják. De ezt beszéljem meg a HMB Temetkezési Vállalttal, mert onnan jönnek az emberek.
Másnap tízre odamentem. Egy jóindulatú hölgy ( a vezető) azt mondta, hogy ne ácsorogjak ott a mankómmal, mert nem biztos, hogy tízkor viszik a halottakat Debrecenbe, lehet abból délután is.
Aztán következett a temetési vállalkozó. Azt mondja nekem, hozzak be gyászruhát. Nincsen. Hozzak be 2 lepedőt. Kérdezem tőle: minek ezek? A feleségemet a pizsamájában hozták ide, mit kell azon öltöztetni? De azt mondta, hogy addig itt marad, az én számlámra, amíg nem hozok be legalább egy ruhát. Másnap bevittem egy használtat. Ez volt az öltöztetés.
A halott feleségemet a fent nevezett mesterséges akadályok miatt, nem láthattam és tőle el sem búcsúzhattam.
És kinek köszönhetem ezt a kálváriát?
