Többségében nevetés, néhol zavart mosoly kísérte a közgyűlési közjátékot, legalább valami feldobta az unalmas ülést… A jelenlévők többsége megengedő mosollyal nyugtázta Kovács Péter XVI. kerületi polgármester és Tarlós István főpolgármester megjegyzéseit rólam.
Rólam, akinek nincs lehetősége szót kérni a Fővárosi Közgyűlésben.
De ha lenne is, minek.
Hiszen megszólalásom csak egy nő túlérzékenysége lenne, „hol vannak már azok a régi szép idők, amikor a nők tudták a helyüket a világban”.
Igen, ott voltam a Fővárosi Közgyűlés nyílt ülésén, mint volt képviselő, mint XII. kerületi képviselő, mint budapesti lakos, mint az MSZP egyik vezető tisztviselője. Azért, mert valamennyi minőségemben dolgom volt ott.
Ha Kovács Péter valóban szerette volna tudni, ki vagyok, és mit csinálok ott, akkor azt számtalan módon megtudhatta volna anélkül, hogy engem megalázzon.
Nekem a mai napig nem jutott eszembe, hogy egy embert úgy szólítsak meg, hogy „ott szemben, maga kissé túlsúlyos, kopaszodó, nem túl ragyogó tekintetű úr, ki maga és mit keres itt”.
Kovács Péter szándéka nyilvánvaló. Egy ízig-vérig szexista kérdéssel jelezte, hol a helyem. Melynek lényege, hogy mit is keresek én a nagyhatalmú férfiak asztalánál, tette ezt annak az elképesztő ténynek fölényes tudatában, hogy a 33 tagú közgyűlés tagjai között mindössze 3 nő van.
A helyzetet Tarlós István válasza tovább rontotta, pedig ő, a maga sajátos módján, csak kedveskedni próbált.
Mert amit soha nem kérdez senki, hogy én hogyan érzem magamat a „bókok” közepette.
Nyomorúságosan. Mert ha vágyom is bókokra, azt biztosan nem plenárisan, nem tőlük, és nem ilyen formában kifejezve szeretném megélni.
Nyomorúság, tehetetlenség, zavar és frusztráció. Ezeket az érzéseket hagyta bennem ez a történet.
Mert a megjegyzésekben nem szeretet és tisztelet, hanem hatalom és erőszak tükröződik.
És igen, ez nem az első eset volt, de eddig mindig leráztam ezeket magamról.
És nem, nem szoktam meg a stílusát, csak fegyvertelennek érzem magam a zaklatással szemben.
Tüttő Kata
