Szövetség és partnerség

A magyar politikai piacon uralkodó keresleti és kínálati viszonyok szépen tisztulnak. A politika immár kezdi betölteni hivatását, azaz két fél küzdelme formájában jelenik meg. Egyik oldalon a hatalom, azaz a balra kacsintó retorikával is neokonzervatív Fidesz, valamint szövetségese, a nemzeti radikálisnak mondott, valójában náci Jobbik áll, a másik oldalon pedig egy szintén lehetséges szövetség tagjai, tehát a demokrácia szétszórt hívei, azaz balosok, centristák, liberálisok és definíció nélküli mások.

A szövetkezés, a szövetség alapjaiban nem más, mint együttműködés valamilyen közös cél érdekében. Demokratikus szemszögből a közös cél a demokrácia újjáépítése Magyarországon, egyszersmind a közjó és a fejlődés szolgálata. Más szavakkal: lepusztult hazánk felvirágoztatása.
A szövetség mindig az egyéb, az eltérő érdekek háttérbe szorítása árán jön létre, mert a közös cél elérése minden mást felülír. A demokratikus érzelmű magyar emberek jelenlegi politikai megrendelése roppant világos: demokratikus összefogásra akarnak szavazni.

Ha demokrácia lenne, akkor minden bizonnyal a demokratikus választékból válogatnának a polgárok. Be szép is lenne! Ma azonban más a helyzet. A mostani választás a diktatúra folytatólagos építése, illetve a szabadság kivívása közötti döntéssé egyszerűsödik.
 
Aki ma azt vélelmezi Magyarországon, hogy 2014-ben itt demokratikus választások lesznek, az roppant nagyot téved. Választási harc van, lesz, éspedig a szó legszorosabb értelmében. 2014-ben egy áporodott álmokra építő „elmúltnégyév” bűnbandája vív majd végső élet-halál küzdelmet az „elmúlthuszonötévet”, az „elmúltnyolcévet” és az „elmúltnégyévet” egyaránt meghaladni akarókkal. Csatatéren viszont piszok nehéz, konkrétan inkább lehetetlen független civilként sétálni. Pontosabban lehet, de azt elsodorják a harc lökéshullámai. Most szólok a magukba forduló függetleneknek és bizonytalanoknak! Választaniuk kell! Ez, vagy az!



Szövetségesek között sok kérdésben lehet vita, de ez a vita nem mehet a közös cél rovására. Családban, házastársak között is lehet vita, ám ha ez a közös célt veszélyezteti, az többé nem házasság, nem szövetség. Márpedig a demokratikus összefogás a mai legerősebb politikai megrendelés. A demokratikus pártok könnyen megszerezhetik a szavazatok összesített többségét, győzni viszont csak szövetség tud. Normális esetben a sokszínű demokrácia egyik eleme sem lehet abszolút többségben, a diktatúra viszont mindig egy romlott kisebbség diadala! Mint látjuk. Az orbánsimicskanyerges nevű frankenstein íme kőgazdag tort ül a nép akaratán.

Ám a politikai áruházban sem kell külön a gomb, külön a szövet, külön a cérna és külön a bélés, meg a cipzár. A kabátot akarom, azért fizetek! Lehet, hogy a gomb, vagy a bélés, stb. nem igazán tetszik, de ha a kabát összegésze mégis, ez esetben megkötöm a kompromisszumot, tehát fizetek. A politika fizetőeszköze a szavazat. Ha nincs összegész, akkor fizetség, azaz szavazat sincs!

A Magyar Szocialista Párt ugyan megkísértette önmaga elpusztulását, ám mégis erősebb volt az életben maradási ösztöne. Az elmúlt negyedszázadban viszont nem úgy rögzültünk a közvéleményben, mint a baloldal pártja, ezért is oly nehéz a baloldali teret befoglalnunk. Minden szép és jó dacára az emberek többsége nem arra asszociál, hogy az MSZP az elnyomott társadalmi csoportok, illetve marxi kifejezéssel élve a kizsákmányolt osztályok pártja lenne. Az MSZP ez idő tájt mégis reménység, a baloldal várományosa. Ha valamit jól csinálunk, az ma bizonyosan a baloldali tér meghódításának a folyamata. Új szavazókat keresünk. A szegényeket és a fiatalokat.

Magyarországon mindig is hiányzott a széles polgári középosztály. A konszolidált, és szocializmusnak álcázott kommunizmus létrehozta az alsó-középosztályt célzó munkás-paraszt jóléti államot, amely viszont a globális csatát elvesztette. A középosztály gondolkodásának lényege, hogy lát felfelé perspektívát. Ilyen ma idehaza nincs. A szinten maradás sem reális vágy. Ma a magyar emberek elsöprő többsége azt várja, hogy a lehető leglassabban csússzon a lejtőn, hátha a válság múltával még mindig életben lesz.

Balról nézve számunkra a közép az, ameddig magabiztosan belátjuk a pályánkat. Kétségtelen, egyszerűbb lenne az életünk, ha a politikai centrumot valaki felelősen összefogná. Ezen túl a liberális erőket szintén szövetségbe lehet hívni, habár a liberálisoknál – lényegüknél fogva - pont az egység megteremtése a legnehezebb feladat.



Szövetség viszont csak egyenrangú felek között lehetséges. Nem véletlen, hogy a legegyszerűbb szövetségek, azaz a szövetkezetek esetében az / elve érvényesül, habár az osztozás már erőarányos. Tulajdonképpen az Európai Unió is annak köszönheti viszonylagos stabilitását, hogy sikerül a szövetségi alapvetések érvényesítése. A tárgyalóasztalnál Németország és Luxemburg egyenrangú döntéshozó a közös célok dolgában. Magyarország is! Minden más nagyságrend csak ezt követően számít.

Más a szövetség, és más a partnerség. Magyarország az EU és a NATO (eredendően antifasiszta és antikommunista koalíciók!) tagállamainak szövetségese, bárki mással partnerségben. A partner viszont nem azonos a szövetségessel, hanem szerződött fél. Partnerekkel megállapodásokat illik kötni, s azokat betartani. Mint a szerződéseket. Ezért ezt adjuk, azért pedig azt adjuk. Világos helyzetek, bizalom, fegyelem.
 
A szocialisták részéről tehát minden demokratikus pártot szövetségbe hívunk, de elfogadjuk a partnerséget is, főleg a szakszervezetek és a civil szféra világából. Aki viszont a szövetséget választja, ott nincs helye előre lekötött alkuknak, legfeljebb munkamegosztásnak. Egyszerűbben szólva az lesz például a változás szövetségének miniszterelnök-jelöltje, aki a legtöbb szavazatot képes integrálni, egybe hívni. A szövetségi jelöltekhez fogjuk kérni a partnereink támogatását is. Ajánlatunk az, hogy a szövetségünk törekvései támogatásáért szívesen megállapodunk kölcsönösen vállalható ügyekben. Fair play.

A legfőbb szövetséges mégis a választópolgárok sokasága. Akiknek a kezében minden egyes szavazat egyenrangú erő! Akik szabadulni akarnak ordas eszméktől, s bűzös tömjénezésektől egyaránt.  Akik arra törekszenek, hogy minden évük jobb legyen az előzőnél. Akik dolgozni akarnak. Akik a saját otthonukban a saját kezükkel akarják etetni a gyermekeiket. Akik ma netán zsíros kenyeret sem tudnak adni a családnak, de holnap talán, holnapután esetleg párizsit, s az év végére akár töltött káposztát is. Akik meleg szívvel látják a kölkeiket tanulni, s akik odanéznek a szüleikre is, hogy ugye minden rendben van?

Ilyen egyszerű a világ. Munkát, kenyeret! Laboratores patria carent!

Szanyi Tibor,
országgyűlési képviselő, az MSZP országos elnökségi tagja