Részletek Kettős Mérce interjújából.
Ki kell törni a mókuskerékből!
Orbáni csapdában vergődik a teljes demokratikus ellenzék. Ez a választási rendszer nem a mienk, egyikünk sem szereti, tudjuk, hogy mennyire igazságtalan, de azt sem szabad soha elfelejteni, hogy ebben van egy mesterien gonoszul kitervelt csapda, mert arra kényszerít mindenkit, aki le akarja váltani az Orbán-rezsimet, hogy teljes egységben tudjon indulni. Mert egyszerűen akkor hiszik el a választópolgárok, hogy ezek egyrészről győzni akarnak, másrészről pedig képesek kormányozni.
A választópolgárok nagyon logikusan és egyszerűen gondolkodnak. Amikor négyévente elmennek szavazni, akkor egyetlen kérdés van előttük: azt akarják-e, hogy folytatódjon, ami van, vagy pedig látnak egy másik győzelemre képes, kormányképes alternatívát, akit adott esetben megtisztelnek a bizalmukkal.
Hogyha azt látják, hogy van egy nagyon erős, egységes kormánypárt, amivel, látszik, egyre többen nem tudnak azonosulni, de egyetlen dolgot nem vonnak kétségbe, mégpedig azt, hogy képes kormányozni, és a másik oldalon pedig ilyen zajongó, egymással is rivalizáló, egymásnak is beszóló, a belső bizalom minimumával nem rendelkező ellenzék van, akkor azt gondolom, hogy ez egy lefutott meccs már az elején.
Azért mesterien kitalált csapdahelyzet ez, mert a fideszesek abszolút ismerik a demokratikus ellenzék helyzetét. Nem arról van szó, hogy van egy, kettő vagy három olyan párt, amelynek ha összeadjuk a támogatottságát, akkor beérik a Fideszt. Ez ugyanis nem igaz, ennél sokkal súlyosabb a helyzet. Egy nagyon komoly bizalmi válság van, mert ezek a politikai szereplők nagyrészt egymás ellen jöttek létre. Ha végigmegyünk az elmúlt tíz éven, akkor látjuk, hogy az LMP a szocialista kormány ellenzékeként jött létre, azt tűzték ki célul, hogy létrehoznak egy demokratikus, új baloldali, zöld mozgalmat. Aztán jött a DK, ami a legspeciálisabb és legfurcsább képződmény a magyar és talán az európai közéletben. Egy hatalmas, kétharmados választási bukás után a miniszterelnök, aki öt évig kormányzott és a szocialista párt elnöke volt, két dolgot állított: egyrészt, hogy a pártja miatt veszítette el a választást. Pedig a szocialista frakció egyszer sem szavazta le a végén már meglehetősen hektikusan váltakozó javaslatait. Másrészt azt is mondta, hogy csinál egy új, demokratikus, baloldali pártot, és összeszed mindenkit. Két évvel rá jött a Bajnai-féle Együtt, amely azt mondta: az MSZP-nek és DK-nak semmi esélye sincs már, itt tényleg össze kell szedni a demokratákat, és kell egy újabb pártot csinálni.
Az orbáni kormányzás hetedik évének végén pedig oda jutottunk, hogy kedves, aranyos és tiszteletreméltó fiatalok egy nagyon fontos ügyben, az olimpia rendezéséről szóló népszavazásról elkezdenek aláírást gyűjteni. A második mondatukkal azonban közlik, hogy semmi közük nincsen a demokratikus pártokhoz, mert ezek úgy hülyék, ahogy vannak. És természetesen hozzálátnak egy újabb, saját párt szervezéséhez.
A pártok megalakulása sajnos kettős volt: Orbán takarodj, de ti, régi szocik, dékások, stb. is. Ez tökéletesen az orbáni forgatókönyv. Ha Orbán Viktoron múlna, akkor a következő egy évben kéthetente alakulna egy-egy újabb párt. Nem véletlen, hogy Orbán az évértékelőjében kerülte a belpolitikát, a rajta kívüli világ megoldja azt, hogy véletlenül se legyen alternatíva.
Az első feladat tehát az, hogy ha valóban le akarjuk váltani az Orbán-rezsimet, akkor ki kell törnünk ebből a mókuskerékből. El kell érnük, hogy kevesebb fenntartás, kevesebb bizalmatlanság, kevesebb indulat és csalódottság legyen egymással szemben. Hiszen mindannyiunknak az a fontos, hogy ezt az országot megszabadítsuk végre ettől az egész rezsimtől. Kommunikációban már mindenki eljutott idáig, csak amikor meg kellett volna lépni, akkor mindenki megtalálta az okot, hogy miért ne tegye meg. Erről szólt az egész 2013-2014-es szövetségkötés.
Az én szerepem ebben egy kicsit különleges. Huszonhét éve vagyok politikus, habár sosem voltam kormányzati pozícióban. Amikor kormányoztunk is, sose rejtettem véka alá, ha valami nem tetszett. Ha felszólaltam, inkább kritikával illettem a munkánkat. Én nem 2010 után kezdtem el arról beszélni, hogy Gyurcsány Ferenc politikájával baj van, hanem már korábban is. Ugyanakkor, ha van most olyan baloldali szereplő, akire nehéz lenne rásütni a bukott baloldali politikus bélyegét, akkor az én vagyok. Negyedjére nyertem 2014 őszén az ország egyik legnagyobb városában, és kétharmados baloldali többséggel kormányozzuk Szegedet. Ebben a helyzetben furcsán hangzana, ha valaki azt mondaná, hogy fölöttem eljárt az idő.
Az én másfél hónappal ezelőtti megszólalásom abban a felismerésben gyökerezik, hogy ha ez így megy tovább, akkor nem az a kérdés, hogy kétharmada lesz-e Orbán Viktornak, hanem az, sikerül-e neki a 80 százaléka. Ha minden így marad, sokkal rosszabb választási eredmény születik, mint a 2014-es. Az utolsó pillanatban vagyunk, hogy mindenki vegyen egy nagy levegőt, és gondolja végig.
A magyar társadalom legnagyobb baja a szegénység
Az új baloldali politika megalapozásához már hozzáláttam és újabb részletek hozok nyilvánosságra nem sokára. Szombaton egy rendezvényen tartok előadást erről a politikáról. Nagyon határozottan egyértelművé szeretném tenni, hogy számomra csak egyféle hiteles politika létezik. És ennek a politikának a magyar társadalom legnagyobb bajával kell foglalkoznia: a szegénységgel.
Hogy negyven százaléka a magyar embereknek, akár tetszik a kormánynak, akár nem, akár eltörli a létminimum-számítást, akár nem, a napi megélhetés problémáival küzd. Azzal, hogy most már egy a tízhez az aránya a legalacsonyabb tíz százalék jövedelmének a legmagasabbhoz képest. Nagyon határozottan és érthetően el kell mondanunk, és meg kell mutassuk az embereknek, hogy hazudik a kormány, amikor arról beszél, hogy az ország erősödik és mindenki jobban él. Az elmúlt hét évben az igazságtalan egykulcsos adótól, az igazságtalan családtámogatási rendszeren át, az igazságtalan lakástámogatási rendszerig minden egyértelműen azt mutatja, hogy a Fidesz a legmagasabb jövedelmű tizenöt-húsz százalékot akarja támogatni, a többi nyolcvan-nyolcvanöt százalékról lemondott. Mert azt gondolja, hogy ha ez a tizenöt-húsz százalék megvan, és ennek ő egy egységes politikai képviseletet biztosít, a maradék nyolcvan-nyolcvanöt százalék fele úgysem megy el választani, a másik fele meg vitatkozzon nyolc párttal, hogy kinek hisz.
Minden elemében, értékeiben, politikai döntéseiben, választási rendszerében, politikai stratégiájában ez az orbáni világ teljes mértékben össze van rakva. És ha ezt szét akarjuk verni, akkor az elvi politikai szinten, a konkrét szakpolitikai kérdésekben és a politikai alternatívaképzésben is egyszerre kell indulnunk.
Még az asztalra csaphatok!
Nyilvánvaló, hogy nekem sokkal több a politikai személyes vesztenivalóm, mint amit jelen pillanatban ezzel nyerhetek. Csakhogy én azt gondolom, hogy valaki attól politikus, hogy hisz valamiben, és tudja, hogy mi a felelőssége. Látom, hogy rossz irányba mennek a dolgok. Tudom, hogy abban a különleges helyzetben vagyok, hogy talán utolsóként még az asztalra csaphatok. Azt szeretném, ha a többiek is észrevennék, hogy mi folyik itt. Észhez kéne végre térni, eljött az idő, hogy újragondoljuk a jövőt. Ha most nem léptem volna elő, utólag nem tudtam volna megbocsátani magamnak.
Másfél hónapja indultam el az úton, és most még nem tudom biztosan megmondani, mi lesz a vége. Azt érzem, hogy végre új bizalom, új reménykedés és újragondolás indult meg a baloldalon. Ez már önmagában jó, hiszen a hosszú évek óta csak tespedtség, befagyott erőviszonyok és kilátástalanság jellemezte a magyar baloldalt. Azt is látom, hogy az ellenzéki pártok vezetése nagyon megosztott, és minden pártban vannak olyanok, akik dühösek. Sokan azt gondolják, hogy a fellépésem káoszt okozott. Pedig legfeljebb azoknak okozott káoszt, akik már beárazták 2018-at, és elosztották egymás között a maradék 20-30 parlamenti képviselői helyet.
De szerencsére többen vannak azok, akik érzik, hogy az utolsó pillanatban vagyunk, és ez az utolsó lehetőség, hogy valami teljesen újat tudjunk csinálni. Nem fogom hagyni, hogy ugyanaz történjen, mint 2013-2014-ben, nem hagyom, hogy elinduljon egy egész éves alkudozás. Azért kell összeállnia ennek most tavasszal, mert nem elég néhány hónap, hogy a jelenlegi politikai és médiaviszonyok között egy teljesen új politikai üzenet eljusson a legutolsó otthonba, és a legeldugodtabb kis kocsmába is. Aki arra játszik, hogy majd az utolsó pillanatban megállapodunk, az óriásit téved.
Nem azért kell legkésőbb tavaszig rendezni a sorokat, nem azért van, mert én csak ennyi időt adtam az életemből az ügyünkre. Hanem azért, mert ha csak később sikerül megállapodni, akkor semmire nem jutna időnk.
Egyenlőség. Igazságosság.
Orbán Viktor ma azt tesz ezzel az országgal, amit akar, és jelenleg sajnos az a kérdés, hogy 70 vagy 80 százalékkal nyer majd. Azért tartunk ma itt, mert az egyenlőség és igazságosság fogalmai az elmúlt két évtizedben kivesztek a magyar közéletből. És mint a két érték letéteményesének, ez a baloldalnak a hibája. Ami itt 2010 előtt volt, nem tűnt baloldalnak, mert nem volt az.
Egy új alternatíva kiépítésének több lépcsőfoka van. Egyrészt behozni ezeket az értékeket, utána megmagyarázni az embereknek, hogy ezzel azonosulni tudjanak, és a harmadik lépés pedig, amikor kell két-három konkrét választási ígéret. Nem lehet ez utóbbiak nélkül választásokat nyerni.
Most ott tartunk, hogy behoztam ezeket az értékeket. A következő lépcső az, hogy próbáljuk megértetni az emberekkel, hogy ezek nem elvont filozófiai értékek, hiszen a magyar társadalom nyolcvan százaléka ezt nap-mint-nap a saját bőrén kell, hogy érezze. A gyerekével kapcsolatban, hogy milyen iskolába jár, milyen továbbtanulási lehetőségei vannak. A Kádár-rendszer iránti nosztalgia legnagyobb oka az volt, hogy jó, kommunizmus volt, rosszabbul éltünk, mint nyugaton, sok mindent nem tehettünk meg, de az én apám gyári munkás volt, én pedig egyetemet végeztem. Tehát kinyíltak a társadalmi mobilitás csatornái.
Az egyenlőség és az igazságosság eddig elvont fogalmak voltak Magyarországon, és az emberek nagy része nem is értette mit jelent a hétköznapokban. Viszont a Fidesz kormányzása miatt egyre többen kezdik megérteni, mennyire fontos értékek ezek.
Nemcsak az egyetemre való bejutást korlátozták és tették fizetőssé szinte teljes egészében, de most már a közoktatásban is súlyos problémák vannak. Leépítik a gimnáziumi kapacitást, elérhetetlenné válik a továbbtanulás lehetősége, levitték a tankötelezettség határát. Azt hittük, a 20. század végén már ilyesmi nem fordulhat elő. Most viszont egyre nagyobb tömegek érzik, hogy a gyerekem sikere nem azon múlik, hogy elég okos és szorgalmas-e. Hanem az alapján, hogy hova született: szegénynek vagy gazdagnak, vidékinek vagy városinak. Ugyanezt érezhetjük az egészségügyi ellátásban. Azzal nincs probléma, hogy a jómódú ember a magas színvonalú magánegészségügyben kap ellátást. De sajnos az államilag finanszírozott ellátásban is csak a kapcsolati rendszeren és a hálapénzen múlik, a beteg meggyógyul vagy sem.
A munkahelyen való előrejutásban szintén. Ebben a Fideszes világban, hogy mire viszed az állami szektorban, ahol több százezer ember dolgozik, a lényeg a politikai lojalitás, nem az számít hogy te okos vagy, meg ügyes. És akkor még nem beszéltünk a nagypolitikai kérdésekről, az igazságtalan egykulcsos adóról például. Mi harcoltunk ellene 2014-ben, de rosszul kommunikáltuk. A vége akkor az lett, hogy a közép vagy a fölötti jövedelműek megijedtek, hogy jönnek a szocik, és hülyére adóztatják őket. Az alacsony jövedelműeknek pedig nem sikerült elmagyarázni, hogy egyébként beszélhetnek most bármilyen minimálbér-emelésről, a mai napig a 28-ból a 25-ikek vagyunk az EU-ban a nettó bért tekintve. Viszont egy dologban elsők vagyunk, mégpedig abban, hogy mekkora teher van az átlag vagy átlag alatti jövedelmen, mert nem 15, hanem 32 százalék, ami magasan a legtöbb.
Hét év Orbán-kormányzás után az emberek kezdik annak a tartalmát megérteni, ami eddig csak elvont politikai fogalmak voltak, hogy demokrácia, igazságosság, meg szabadság. Ezek azok a dolgok, amiket akkor szoktunk hiányolni, amikor elveszítjük őket. És a hiányuk már bent van a hétköznapokban.
Az első lépcső tehát, hogy ezeket az új cölöpöket meghatározzuk. A második, hogy az emberekkel meg kell értetni, hogy ez az ő életükben mit jelent, és lényegében mindent jelent, hiszen a mindennapokban, minden élethelyzetben igazságtalansággal és egyenlőtlenséggel találkoznak. A harmadik, ha eljutunk odáig, hogy néhány nagyon konkrét, közérthető választási üzenetünk legyen. Én azt a hibát szeretném elkerülni, amit '13-ban elkövettünk, hogy a demokratikus ellenzék az utolsó szakpolitika utolsó kérdéseiről is nyilvános vitát folytat. Nem ez a politika. Rettentően fontos, hogy a különböző kérdésekben ki hogyan gondolkodik, de ebben a kormányalakításkor lehet megállapodni. Ebben nem látok áthidalhatatlan ellentéteket a szereplők között. A politika feladata, hogy mi az a három-négy üzenet, amit be kell tenni a rendszerbe, de még most nem tartunk itt.
Emellett a személyes elérésben hiszek. Közel nyolc év ellenzéki lét beszűkítette az MSZP lehetőségeit. Amit azonban látok, hogy már most ennek a reménynek az üzenete - és ha ezt végig tudnánk vinni, akkor még inkább - kinyitja a zsilipeket és egyfajta felhajtóerőként is hat. Nagyon sok olyan visszajelzést kaptam, hogy a kormányváltást akaró emberek jóval többen vannak, mint amit az összes párt elér. Ennek egy jelentős része azért nem vállal aktív szerepet mondjuk egy kampányban, mert nem látja a győzni akarást, és nem látja a győzelemnek a lehetőségét.
*
Keserűségből és pesszimizmusból adódóan egyre többet hallom baloldalról is ezeket a „minden népnek olyan kormánya van, amilyent megérdemel", vagy a „magyar nép már csak ilyen" típusú szólamokat. De ez nem igaz. Ha igaz lenne, már én sem ülnék itt 15 éve, mert én pont az ellenkezőjét csinálom Szegeden, mint Orbán, és itt is magyarok élnek, semmivel nem másabb a helyi társadalom, mint az ország többi része. Tehát igenis hiszek abban, hogy ez felépíthető.
