A következő támogatási ciklus sarokszámai és prioritásai ugyanis strukturális viták tárgyát képezi, a magyar polgárok jövője szempontjából pedig nagyon nem mindegy, hogy mi lesz az uniós irány és benne a viszonyulás az európai közösséget szétrohasztó Orbán-kormányhoz. Egyelőre ugyanis a magyar oldalt az az illiberális Fidesz képviseli a tárgyalásokon, amely habzsol és még nejlonszatyorba is pakol a közös svédasztalról, majd csizmáját a terítőbe törölve egy kurucos böffentés után jelzi: elmosogatni már derogál neki.
A jelenlegi, még három évig tartó támogatási ciklus tárgyalásakor – amelynek minden szabad és még leköthető forrását idén, vagyis a választások előtt, oligarchatempóban el akarja költeni a kormány – sikerült jó pozíciókat fognia az akkori magyar félnek. Jóval a várt feletti keretösszeget kapott Magyarország, még akkor is, ha folyóértéken már nem olyan látványos a különbség a korábbi számokhoz képest. Az elégetett uniós források jelentős része persze elsősorban kormányközeli vállalkozások és családtagok zsírosodását szolgálta, az OLAF statisztikája szerint az uniós pénzek „gyanús felhasználásában” jóval előkelőbb helyen vagyunk, mint a futballválogatottunk a nemzetközi rangsorban.
Az is mélyebb elemzést érdemelne, hogy a most záródó ciklusban külön a legszegényebb régiók felzárkóztatására kapott csaknem ötszázmilliárd forint vajon hova került végül, ha jelenleg is az Európai Unió húsz legszegényebb régiójából négy még mindig Magyarországon van.
A kérdés most azonban elsősorban az, mi vár ránk, magyarokra a 2020 utáni időszakban, amikor is az uniós források összege és lehívásának módja jelentős mértékben módosul. Tegyük hozzá, köszönhetően elsősorban annak a Fidesz-kormánynak, amely szándékaink szerint ekkorra már nem is lesz hivatalában. Az uniós kohéziós torta bizonyosan kisebb lesz, a britek kiválása érdemben csökkenti a szétosztható keretet, de kihatással lesz bizonyos európai régiók besorolására is, amelyek szintén módosítják az elosztás kvótaszámait. Ráadásul a gazdasági válság a déli államok teljesítményét is erodálta. Néhány új tagállam teljesítménye közben megugrott, az ő részesedésük is módosulni fog a közösből.
Ennél jóval komolyabb probléma, hogy az európai közösség meghatározó szereplői egymás után teszik világossá és egyértelművé: az uniós források lehívását a jövőben olyan garanciákhoz tervezik kötni, amelyeket az Orbán Viktor vezette kormány eddig deklaráltan, sőt, kéjes örömmel rúgott fel
és feszített meg. Az európai adófizetőket – akik minden kormányzati kamupropagandával ellentétben igenis nettó többletbevételhez és fejlődéshez juttatják a magyarokat – sajnos teljes joggal aggasztja, hogy befizetéseik olyan tagállamokhoz jutnak el és olyan célokra költik el azokat, amelyek semmibe veszik a jogállamiságot, a szolidaritást, a szociális prioritásokat. Olyan tagállamok szűk gazdasági elitjét sem kívánják kérdések nélkül finanszírozni, ahol nincsenek érdemi garanciák a csalások és a korrupció ellen, amely tagállamok (így Magyarország) például nem hajlandók csatlakozni az európai ügyészség intézményéhez, elutasítva ezzel az uniós források felhasználása feletti objektív és szigorú kontrollt.
Az is jogos igényként merül fel az európai közösségben, hogy a jövőben a tagállami kormányokhoz intézett úgynevezett „országspecifikus ajánlások” legalább részbeni betartása és végrehajtása legyen az egyik kritériuma a kohéziós alapok szabad lehívásának. Eddig ugyanis például az Orbán-kormány magasról tett azokra a javaslatokra, kérésekre, amelyek európai oldalról megfogalmazódtak. A Fidesz ugyanis a „nemzeti hatáskör csorbításaként” értékelt minden jó szándékú és legtöbbször jogos felvetést, amely persze legtöbbször ellentétes volt azzal a politikai iránnyal és eszköztárral, amelyet ők követtek. E hozzáállás legjobb és legegyszerűbb cáfolata az, hogy – nem mindegyik, de – szinte minden olyan szakpolitikai terület, ahol megmaradt a tagállamok nemzeti hatásköre és teljes jogköre, felelőssége, milyen rosszul teljesít Magyarországon.
Hiába mondja Orbán Viktor, hogy „Brüsszel” lopakodva hatásköröket von el az ő szabadon megválasztott kormányától. Az Európai Bizottság egészségügyért felelős biztosa tucatszor világossá tette már, hogy bármennyire is akarna, nem tud az ajánlások szintjén túl segíteni a magyar egészségügy helyzetén, mert annak működtetése és fejlesztése a magyar kormány kizárólagos joga. Látjuk is, hogy hogyan teljesít.
Az uniós csatlakozásunk óta több ezer milliárd forint jött Magyarországra különböző uniós támogatások formájában. Az elmúlt tizenhárom évben minden esztendőben átlagosan két százalékkal növelte a magyar nemzetgazdaság teljesítményét az Európai Unióból érkező pénz. A csatlakozás óta évente átlagosan hétszer több pénz folyt be a magyar költségvetésbe, mint amennyit az adott évben befizettünk. Magyarország a 2020-ig tartó európai uniós költségvetési időszak egyik legnagyobb nettó haszonélvezője. Még úgy is, hogy bizonyos forrásokhoz hozzá sem nyúlunk, pedig tehetnénk. Józan ésszel megmagyarázhatatlan például, hogy miért az Orbán-kormány az, amely 2010 óta (az egyik korábbi lekérdezés szerint) egyetlen eurócentet sem kért az Európai Globalizációs Alkalmazkodási Alapból. Ez az a keret, amely azoknak nyújt pénzügyi támogatást, akik leépítés vagy átszervezés miatt veszítik el a munkájukat. Lett volna rá szükség, lett volna példa rá az elmúlt években, de mégsem kértük. Nyilván, mert mi „erősek” vagyunk, és nálunk majdnem a „teljes foglalkoztatottság”.
A helyzet úgy áll, hogy a Fidesz el akar szakadni a haladó európai országoktól, nem akarja bevezetni az eurót és rohamtempóban söpri ki az uniós kasszát az utolsó hónapokban.
A 2020 utáni büdzsé ránk eső részének mérete és értéke pedig azon múlik, hogy az illiberálisok a helyükön maradnak-e. Ha ők ülnek majd a tárgyalóasztal magyar oldalán, akkor borítékolható, hogy Magyarország a következő évek legnagyobb vesztese lesz. Húsba vágó, fájdalmas, hosszan tartó veszteség lesz, és nemcsak a támogatásokat, de a számunkra ugyanannyira fontos európai, demokratikus értékeket illetően is. Az európai klub ugyanis, ahova tulajdonképpen Szent István óta igyekszünk, köszöni szépen, nem kér többet abból a stílusból és módszerből, amit Orbánék képviselnek. Sem az Európa-ellenes Vona, sem az Európa-ellenes Orbán nem tudja az európai Magyarország érdekeit hitelesen és tisztességgel képviselni. Botka Lászlónak kell összefognia és vezetnie az európai demokratákat, ha azt akarjuk, hogy megmaradjon hazánk európai jövője és mindaz, amiért elődeink, forradalmáraink, államalapítóink nemegyszer életüket is adták. Ilyen egyszerű a képlet.
