Kavarognak bennem a gondolatok a nemzeti összetartozás napján és nagyon szomorú vagyok. 33 éve a rendszerváltáskor még volt esély a reális helyzetértékelésre és a sebeket begyógyító lépésekre. Az akkori országgyűlés még összpárti nyilatkozatban emlékezett meg az akkor hetvenéves döntésre, amelybe ilyen kijelentések kerülhettek bele:
"...a közép- és kelet-európai demokráciák megszületése most a történelmi megbékélés, az együttes felemelkedés és egy új európai rend létrejöttének esélyét hordozza magában. Ennek valóra váltása azonban térségünk demokratikus erőinek közös felelőssége. [...] Ugyanakkor hazánk elvárja a határainkon túli magyarsággal szemben az egyéni és kollektív kisebbségi jogok teljes körű biztosítását. Az aláíró pártok olyan világ mellett kötelezik el magukat, amelyben államhatárok elvesztik korlátozó jelentőségüket, megvalósul a népek és nemzetek, a kisebbségek és anyanemzetek, országok és polgáraik közötti kapcsolat szabadsága."
Itt még előre elítéltek minden olyan megnyilvánulást, ami sértené más népek önérzetét. Ma már a miniszterelnök nagymagyarországos sálban jár focimeccsre, ugyanakkor nem ítéli el, amikor szerb tüntetők az ő nevét skandálva sebesítenek meg magyar békefenntartó katonákat.
Nagyon hosszú út vezetett idáig, amelyen mindkét oldal hibás volt. Ahogy a rendszerváltást Beregszászból szemlélő Gazda Albert írja:
"Amikor a rendszerváltás előtt és környékén a határon túli magyarok ügye topik lett a jobboldalon, és mindent elöntött a nemzeti giccs (ma is harsányan röhögök Megyesi Gusztáv tökéletes mondatán a fröccsöntött műanyag székely fakapuról), sokáig nagyon vártam, hogy a másik – nem annyira érzelmes-érzelgős és látszólag sokkal okosabb – oldal is megszólaljon, és intelligenseket, érvényeseket mondjon rólunk. Addig vártam, amíg le nem esett: nem fog. Mert fogalma sincs rólunk. Nem ért bennünket, nem számítunk neki."
Egyik oldalon a gejl pátosz, a másikon a semmi. Holott a legtöbb magyar szívét határátlépéskor óhatatlanul elszorítja az "ez is a miénk volt" érzés, akármit gondol a politikáról. Nem lehet Erdélybe ellátogatni anélkül, hogy ne válna sokkal fontosabbá magyarságtudatunk, mint még itthon.
A rendszerváltás utáni években a jobboldal kisajátította először a nemzeti ünnepeket, majd 2002-ben a Fidesz a kokárdát - volt olyan ismerősöm, aki ezután 10 évig nem hordta ünnepnapon sem, mert nem akarta, hogy fideszesnek nézzék.
Majd jött a szégyenteljes 2004-es népszavazás, amikor Gyurcsány Ferenc kormánya úgy döntött, beleáll a kettős állampolgárság kérdésére adott NEM válaszba. Az általuk felhozott ellenérveket Ungváry Krisztián tételesen és részletesen már akkor megcáfolta. Összegzésében pedig csalhatatlanul megjósolta, hogy mind a NEM kampány, mind az ennek következtében leadott szavazatok "a nacionalista retorika, a szélsőségesség malmára hajtja majd a vizet."
Hiszen a határon túli magyarok nem az anyaországiak aggodalmaként értelmezik majd munkahelyek, szociális ellátórendszer terhelése, demográfia kérdésében, hanem egész egyszerűen árulásként, megtagadásukként.
Így is történt. Azóta betemethetetlen árok húzódik közöttünk ebben a kérdésben minden egyes évfordulón. A bal-liberális oldal a vészkorszakot gyászolja, a jobboldal Trianont. Már nem csak a politikusok, hanem kommentszekciók esnek egymásnak menetrendszerűen "túl kéne ezen már esni, unalmas" kiszólásokkal az ellenoldal felé, "nem lehet ezt elfelejteni, soha többé" szólamokkal a sajáton.
Holott ez is, az is közös múltunk, közös tragédiánk.
Az élet úgy hozta, hogy annak a pártnak a frakciójában politizálok, amelynek színeiben 2004-ben Gyurcsány Ferenc ezt a vállalhatatlan döntést meghozta. Csizmazia Ferenc barátom, legszorosabb munkatársam pedig ennek a pártnak a polgármester-jelöltje a Kertvárosban. Mindketten úgy érezzük, ez a közös pont talán azt a benyomást kelti a közvélemény szemében, mintha egyetértenénk az akkori szégyenteljes döntéssel. Holott teljes mértékben elhatárolódunk és eltökélt célunk tenni ennek a reménytelenül mély ároknak a betemetéséért.
Ezért látogattunk el a mai nap tiszteletére az Összetartozás Emlékhelyére, ahol megkerestük a 16. kerület összes határon túli testvérvárosát, elküldve üzenetünket mindenkinek, de mindenekelőtt az ott élőknek, amelynek mindig is alapvetésnek kellett volna lennie:
Mind magyarok vagyunk. Összetartozunk.
Vajda Zoltán, Budapest XVI. kerület és Zugló Alsórákos egyéni országgyűlési képviselője
